„Tavaly 4-es stádiumú rákot diagnosztizáltak nálam. Néhány embert beavattam, a családom azonban – az öcsémet leszámítva – a mai napig nem tud a betegségemről, és fogalmam sincs, hogy elmondjam-e nekik” – kezdte a The Guardiannak írt levelét egy tanácstalan nő.
A gyerekkori sérelmek nem múlnak el nyom nélkül
A levélírót sok sérelem érte a családja részéről gyerekkorában, amelyeket részben már feldogozott azóta. A diagnózis azonban ismét előhozta belőle a sértettséget, a haragot és az igazságtalanság érzését. A nő 8 éves volt, amikor a szülei elváltak, és az anyja ezt követően hosszan tartó pszichiátriai kezelésre szorult. A gyerekek így az alig funkcionáló, alkoholista apjukkal maradtak, és tulajdonképpen a levélíró lett a család „háziasszonya”, tehát rá hárult nemcsak saját maga, de az öccse és az apja ellátása is. A tágabb családjából senkire sem számíthatott.
30 éve aztán az apám új életet kezdett. Új családja van és nem iszik. Nem is beszél arról, hogy valaha alkoholista lett volna, és sosem kért tőlünk bocsánatot. Új párjával együtt viszont folyamatosan bántott és megjegyzéseket tett katasztrofális magánéletem miatt (15 éve vagyok egyedülálló). A távolságnak és az azóta eltelt időnek köszönhetően már nagyjából tudom kezelni a helyzetet – úgy teszünk, mintha minden rendben lenne közünk. A rákról azonban nem merek beszélni velük, és az öcsém is azt tanácsolta, hogy ne mondjam el nekik” – olvasható a levélben.
Emellett ott van még a nő édesanyja, aki reménytelenül vallásos, és meggyőződése, hogy minden, ami az emberrel történik, arányban áll azzal, hogy mennyit imádkozik. „Biztosan összekapcsolná a betegségemet azzal, hogy nem vagyok vallásos” – jegyezte meg a levélíró, aki azon gondolkodik, hogy saját maga érdekében talán inkább megszakít minden kapcsolatot a szüleivel. Fél azonban attól, hogy együtt tudna-e élni a döntése miatti bűntudattal.
„Kevés dolog kelt akkora igazságtalanságérzést, mint egy súlyos betegség”
A levélírónak a The Guardian egyik szerkesztője, Annalisa Barbieri válaszolt, miután konzultált Helen Gilbert pszichoterapeutával. Mindketten úgy gondolták, hogy teljesen jogos a haragot érezni, ha valaki gyermekként kapta meg a vágyott gondoskodást, ráadásul még szülei helyett is helyt kellett állnia maga és testvére gondozásában. Hasonlóan dühítő lehet továbbá, hogy a szülők most úgy élik az életüket, hogy a gyerekeik felé tanúsított rossz bánásmódnak látszólag semmilyen következménye nincs.
Kevés dolog idézi elő úgy az igazságtalanság érzését, mint egy súlyos betegség. Hiszen mindannyian szeretnénk abban hinni, hogy a jó mindig legyőzi a rosszat, de sokszor mégis az ártatlanok kapnak a nyakukba nehezebbnél nehezebb terheket, a bűnösök pedig bűnhődés helyett egyszerűen csak kiszállnak. Attól tartok, azt várod, hogy a hír hallatán a szüleid majd megváltoznak, és nagyon fájdalmas lesz majd, ha kiderül, hogy erre még így sem képesek” – mutatott rá Gilbert.
A szakértők azt tanácsolták a nőnek, hogy inkább a testvérével és a barátaival ápolt kapcsolatának megerősítésére koncentráljon. De javasolták egy betegszervezet vagy egy rákbetegek támogatására specializálódott pszichoterapeuta felkeresését is.
