A torkomban dobogott a szívem, valahányszor ott álldogáltam a kisablak előtt a leletemre várakozva. Aztán egyszer csak telefonáltak, hogy menjek be újra, mert nem látnak teljesen tisztán valamit. A vizsgálatkor kiderült: minden rendben van. Úgyhogy amikor évekkel később újra hívtak, csak megrántottam a vállam, hogy most sem lesz semmi. Egy ideje már a kisablak előtt sem izgultam, mert addigra tudtam, hogy ha baj van, hívnak. (Ma már a legtöbb helyen nem így működik: akkor tudja meg a páciens, hogy beteg, amikor már a kezében tartja a leletet.) Semmim nem fájt, nem voltam fáradékony, jól éreztem magam, látható jelet nem tapasztaltam. Emlékszem édesanyám tátongó, kráterszerű mélyedésére a mellén a tapintható dudora mellett. Nekem hasonló tünetem sem volt.
Behívtak újra és amikor megjelentem, összesúgtak az asszisztensek. Nem kellett várnom, és ahogy beléptem az orvosi szobába, az asszisztensnő kiment, az idősebb orvos pedig hellyel kínált. Tudtam, hogy baj van.
"Amikor közölték, hogy rosszindulatú daganatom van, nem tudtam, kit hívjak"
Bár számítottam rá, mégis meglepődtem. Nem voltam már fiatal, de még innen a hatvanon. Először legyintett meg a halál. Próbáltam erős lenni, de nem sikerült.
Ha az ember az Országos Onkológiai Intézet környékén jár, azt látja, hogy minden a rákról szól. Bioboltok, gombaboltok, egyik a másik után. Ott sétálva elbizonytalanodtam: ezektől kellene remélnem a gyógyulást? Nem volt sok időm gondolkodni, máris meg kellett tenni az első lépést: megszabadulni a tumortól. Miután kivágták a daganatot, szerettem volna hátradőlni, de nem lehetett. Várni kellett a szövettani leletekre, mégpedig hosszú heteket. Végre, két hónap elteltével a kezemben tartottam a leleteim.
- fogalmazott a sebészorvos, aki a műtétet végezte. Nem értettem, mit jelent ez, csak jóval később, amikor már a harmadik terápián voltam, és panaszkodtam, mennyire elfáradtam a kezelésektől. Elmosolyodott, majd hozzátette: "Mondtam, hogy sokféleképpen gyógyítható."
"Élni akartam"
A terápia többlépcsős, elnyúló folyamat lett, amolyan életforma. Új feladatom lett a régiek mellett: eljárni a kórházba, hasonló cipőben járó emberekkel találkozni. Megpróbáltam a kezelések között úgy élni, dolgozni, szórakozni, ahogy korábban tettem.
De ne szaladjunk előre! A szövettani leleteket először egy onkoteam (onkológiai kezelésekben résztvevő orvos csoport) vizsgálja meg. Tagjai együtt hozzák meg a döntést a kezelési programról. Így volt ez az én esetemben is. Reménykedtem, hogy legalább a kemoterápiát megúszom: emlékeztem, hogy mennyire nem bírta a mamám.
Végre időpontot kaptam az onkológustól, hogy ismertesse velem az onkoteam döntését. Rengetegen vártak rá, így leültem egy derűs idős nő mellé. Elmesélte, hogy szintén mellrákkal diagnosztizálták. Csak néhány hónappal műtötték korábban, mint engem. Az ő esetében az orvosok úgy döntöttek, jobb, ha leszedik az érintett mellet. Mivel a szövettani leletét biztatónak találták, nem kapott semmilyen utókezelést. Csakhogy fél évvel a műtét után már nem érezte jól magát: akkor vették észre a májában az áttéteket. Emiatt várakozott. Beleborzongtam, és arra gondoltam, hogy nem úszom meg a durvább kezeléseket, a kemoterápiát. Úgy éreztem, az ember akkor mondhatja szerencsésnek magát, ha "kiutalják" számára a kemoterápiát.
Amikor bejutottam, a doktornő kedvesen biztatott: "időben elkapták", jó esélyem van a gyógyulásra, "biztatóak" a leleteim. Aztán a kezembe nyomta az onkoteam döntését. Csak az első sort láttam, de azt már messziről kivettem, hogy négy kemoterápiás kezelést javasoltak. Megkérdeztem, mi a véleménye arról, ha ezt kihagynám. Rám hagyta a döntést, én pedig pillanatnyi megingás után végül mégis elfogadtam a kemoterápiát.
"Mégis vannak csodák"
Csaknem egy évvel később már a harmadik fajta terápiámon vagyok, régen túl a kemoterápián, és szerencsére jól viselem. Kezelésről kezelésre összefutok egy nagydarab, tüdőrákos férfival, akiről mindenhol lemondtak már. Itt most olyan terápiával próbálkoznak, amely még teljesen új eljárásnak számít. Még nem váltottunk egy szót sem, de mindig várom, hogy legközelebb is megjelenjen.
Miközben várakozom, valakit betegágyon tolnak be a rendelőbe. (Íratlan szabály, hogy aki nagyon rossz állapotban van, előre bemehet. Ki gondolta volna, hogy olykor jó várni?) Az ágyon fekvő súlyos beteget azonnal felismerem. Ő az, a szomszédom a padról.
Folytatjuk.
