Sokan, sokféle szempontból magyarázzák. Az "Orvosi tanácsok otthonra" című könyv szerint a depresszió olyan lelki betegség, melynek tünetei a következők:
- A szokásos tevékenységek iránti érdeklődés hiánya.
- A beteg értéktelennek érzi magát.
- Gyenge munkateljesítmény.
- Gyakori sírás, gyakran ok nélkül.
- Az étvágy, az összpontosított figyelés és az emlékezés képességének elvesztése.
- Alvászavar, korai ébredés vagy álmatlanság.
- Kedélyállapot változások, a nap folyamán javuló hangulat.
- Súlyos esetben öngyilkosság.
Ennél bővebben is szólnak ma már könyvek, ismeretterjesztő műsorok a depresszióról. Tudjuk, hogy betegséggel állunk szemben, hogy igen jó eredménnyel lehet gyógyszeresen kezelni. (Bár vannak orvosok, akik azt állítják: önmagában a gyógyszer kevés, terápia is szükséges a tartós gyógyuláshoz.)
A depressziót nem ingerek és ingerületek szempontjából, nem a fizika, nem is kizárólag az orvostudomány, hanem a lélek szempontjából boncolgatta Fritz Riemann. Szerinte a depresszió a szorongás egyik formája, amely jellegzetesen elkülönül a többi lelki eredetű, szorongást okozó betegségtől. A depressziós ember szorong az önálló "én-né levéstől", kizárólag másokban feloldódva érzi magát biztonságban, így függővé, alárendeltté teszi magát - vagy partnerét. Ha valaki túlnyomórészt az én-feladást, a önátadást próbálja megélni, automatikusan felértékeli partnerét. "A szerető magát-odaadni-akarásnak szüksége van egy partnerre, ő oda van kötve egy másik ember létéhez, aki ha nem létezik, nincs kinek odaadnia magát. Ezzel máris megvan egy függőség feltételezése, és ebben rejlik azoknak a központi problémájuk, akiket a depressziós jelzővel kívánunk illetni; ők másoknál jobban rá vannak utalva egy partnerre, akár szerető-képességük és szerető-készségük folytán, akár a szeretve-lenni igényükből következően."
Látjuk tehát, hogy a depressziós ember rendelkezik az egyik legszebb emberi tulajdonsággal: a "szeretés képességével", pusztán a másiktól való egészséges távolságot nem képes megélni. A depressziósok túl aggodalmas szeretete egyenesen megfojthatja, "lágyan megerőszakolhatja" partnerét, mert annak függetlenségét úgy értékeli, hogy az már nem is szereti. Megoldásként önnön kicsinységét, gyengeségét még inkább hangsúlyoznia kell, mert "ugyan kinek lenne szíve egy szerencsétlen teremtést magára hagyni". A depressziós személy nehezen kezeli agresszióját, leginkább visszafogja magát, engedi, hogy megbántsák anélkül, hogy védekezne. Saját indulatait tilalmasnak érzi, ezért tűr - és bűntudatot ébreszt a másikban.
A depressziós agresszió leggyakoribb formája a panaszkodás, a sopánkodás, a önsajnáltatás, amik rövidebb-hosszabb idő után felőrlik az egészséges partnert. Aki nem mer örülni, boldognak látszani, mert fél, hogy partnere nem látja majd gyengének, így elhagyhatja - depressziós.
A depresszió tehát nem pusztán nyavalygás, nem egyenlő azzal, amikor egy ember ennek látszatával igyekszik kivonni magát a neki kellemetlen feladatok alól. Az az asszony, aki borogatással a fején nézi végig, ahogy férje megreggelizteti a gyerekeket, elviszi őket iskolába/óvodába, aztán felöltözködik, és boldogan indul bevásárló körútjára - nem depressziós. A depressziósok szeretetteljes emberek, akik áhítják, de meg is érdemlik a szeretetet. A sors furcsa fintora, hogy éppen őket nagyon nehéz szeretni. Minél inkább vágyja a beteg a másik szeretetét, minél erőszakosabban csüng rajta, partnere annál inkább menekülni próbál. Ez az ördögi kör csak szakemberek segítségével szakítható meg. Napjainkban - szerencsére - ez a segítség már igen hatékony. A betegek, akik meggyógyultak, mind azt állítják: visszakapták az életüket. IV. évf. / 9. szám
Legjobban: