Milyen helyzetet örökölt elődjétől? Melyek a legfőbb kihívások a Kórházszövetség előtt?
A Kórházszövetség a legnagyobb szolgáltatói szervezet. Kilenc éve vagyok tagja a közvetlen irányításnak: először vezetőségi, majd elnökségi tag lettem, három éve pedig jelölt elnökké választottak, így a szövetség tevékenységének eddigi alakításában is volt részem. Ez egy anyagilag és a szervezeti kultúráját tekintve is konszolidált szervezet. Szeretném a megkezdett utat folytatni, de vannak fontos hangsúlyváltások, amelyeket szeretnék megvalósítani.
Mire gondol pontosan?
Lezajlott a kórházak vezetésében egy generációváltás, megfiatalodott a Kórházszövetség elnöksége is. Szeretném, ha az elnökségben jobb lenne a feladatmegosztás: az egyes elnökségi tagok más-más témáért lennének felelősök. Azaz egy szervezettebb szakértői munkát szeretnék. Ehhez hatékonyabb kommunikációt is tervezünk. De ide tartozik, hogy a tagszervezetekkel és az egészségpolitika irányítóival is szorosabb kapcsolatot szeretnék kialakítani, egy személyesebb, konzultatív mechanizmus kiépítésével.
Melyek a legfőbb problémák?
A problémák sok szempontból változatlanok: az ágazatban és a kórházaknál továbbra is a forráshiány az egyik legsúlyosabb gond. Az emberierőforrás-krízis is nagyon fontos, csakúgy, mint az egészségügy társadalmi megítélése. Emellett az orvos-beteg viszonyról is bőven van mit beszélni. De jó lenne, ha az új térségi modell is megtelne élettel, tartalommal.
Mennyire van veszélyben az ellátás biztonsága?
Magyarországon az egészségügy forráshiánya mellett kétség kívül az emberi erőforrás kérdése a legaggasztóbb. Ijesztőek a migrációs adatok, amelyek első sorban az orvosokat, míg a képzési számok csökkentése főleg a szakdolgozókat érinti. Nagyon kevesen választják ezt a pályát, és itt is egyre magasabb a migráció aránya. Ezek a tendenciák már a magyar egészségügy minőségét is veszélyeztetik. Nagyon jó viszont, hogy egy ilyen forráshiányos, gazdasági válsággal sújtott helyzetben az egészségpolitika megértette a kockázatot, és 2011 decemberétől elindult egy béremelési időszak. Idén is van ígéret további bérfejlesztésre, amely nagyon fontos, de nem elégséges lépés. Elengedhetetlen, hogy a tavalyi elosztásból adódó feszültségeket az idei béremelés korrigálja, és ezen az úton haladjunk is tovább. A meglevő forrásokból nem lehetett itthon tartani elégséges létszámban a magyar orvosokat. De jó pár egyéb, szintén az emberierőforrás-helyzetet javító lépés történt különböző pályázatoktól kezdve a szakvizsgarendszer rugalmasabbá tételéig. Azt látjuk az adatokból, hogy a migrációs trendek ennek hatására kicsit meg is törtek, de még sok a teendő.
Mi a véleménye az új nyugdíjszabályokról, amelyek alól az orvosok sem kaptak mentességet?
Szerencsétlen volt a nyugdíjazás kérdésének felvetése egy ilyen erőforrás-problémahalmaz mellett. Sok nyugdíjas kolléga nehéz évtizedek után kevés pénzért, nagy lelki erővel és hivatástudattal abba a helyzetbe került, hogy kérvényt kell beadnia és várnia az elbírálásra, hogy tovább dolgozhasson. Ez méltánytalan. Remélem, hogy a mentesítések megérkeznek, és a nyugdíjkompenzációkkal a kérdés megoldódhat.
Melyek a legkritikusabb szakterületek?
Most már olyan szakmák is hiányszakmákká váltak, amelyek pár éve még nem voltak azok. Ma már szinte az összes orvosi szakterület hiányszakma, különösen a hátrányosabb helyzetű megyékben és kistérségekben.
Egyre több magánszolgáltató lép a piacra. Ön szerint mi lenne az ideális megoszlás a magán- és az állami ellátás között?
A legfontosabbnak azt tartom, hogy Magyarországon megmaradjon és életképesen működjön a szolidaritás elvű, egységes egészségügyi biztosítási rendszer. Minden magyar lakosnak elérhető legyen egy világosan körülhatárolható, magas színvonalú és megfelelő komfortot biztosító egészségügyi szolgáltatás – ez a kiindulópont. A Kórházszövetség ezt tartja etikusnak szakmailag és emberileg is. Természetes és jó irány, hogy mindemellett magán egészségügyi ellátások is léteznek. Szerencsés volna pontos szabályzókat kialakítani, hogy ezek az ellátások is a meglévő kórházi infrastruktúrában valósulhassanak meg. Ez a kórházakat is segíthetné pénzügyileg. Azaz, a szokásos munkaidő-kereteken túl, a munkatársak a kórházi műtők, ambuláns kapacitások használatával elégíthetnék ki az extra igényeket. Hangsúlyozni kell, hogy tiszta viszonyok közepette, a munkaidőben végzett és a társadalombiztosítás által finanszírozott ellátások mellett ez egy munkaidőn túli, extra szolgáltatásrendszert jelentene. Ez javítani tudná a kórházak helyzetét, és a kórházban dolgozó kollégáknak is többletbevételt jelentene. Egyúttal hozzájárulhat a hálapénz megszüntetéséhez is.
Sok területen van várólista a beavatkozásokra, ezek hosszát hogyan lehetne csökkenteni?
Egy kapacitáskorláttal bíró, forráshiányos egészségügyi ellátásban természetes a várólisták megjelenése. A magyar társadalom ehhez nincs hozzászokva, ezért társadalmi igény e kérdés kezelése. De szakmai igény is van e mögött, hiszen a legtöbb betegség romlik várakozás közben. Magyarország nincs nagyon rossz helyzetben a várólisták hosszát tekintve. Jó példa erre, hogy külföldön dolgozó magyar orvosok időnként megkeresik például a mi kórházunkat, hogy a jelentős kinti – mondjuk angliai – várólistát megkerülve itt kezeltessék a gyermekeiket, (megjegyzésük szerint) legalább olyan minőségben, mint ott. Ezzel együtt jelentős erőforrásokat érdemes mozgósítani a várólisták csökkentésére. Nem egyszerű ez, hiszen pénz, szakember és infrastruktúra kell hozzá – leginkább ezek közül a forrás hiányzik. Pozitív példa a 2011-es várólista-csökkentő program. Módosított teljesítményvolumen-korlátokkal jelentősen előre lehetne lépni.
Változott a gyermekegészségügyi ellátás, mit jelent ez a gyakorlatban?
Most készítünk elő egy gyermekegészségügyi programot: a gyermekorvoslás vezetőivel átgondoljuk a teljes folyamatot az alapellátástól kezdve a klinikai ellátásig –beleértve a népegészségügyi és szociális kérdéseket is –, és javaslatokat teszünk a szükséges változtatásokra, hogy több segítséget nyújtsunk a gyerekeknek és a családoknak is. E program néhány eleme már az elmúlt években elindult. Az egészségügyi ellátás szerkezete is változott, például a gyerekellátó kapacitásokat sokkal életszerűbben állapították meg, illetve teljes lefedettséggel megjelentek az ellátórendszerben olyan speciális területek, mint a gyermek-gasztroenteorológia, vagy a gyermekintenzív ellátás. Mindezek által biztonságosabb lett a betegút-képzés. Most zajlik egy nagy, védőnőknek szóló infrastruktúra- és kompetencia program.
Említette, hogy az egyik feladat az orvos-beteg viszony javítása. Mi a probléma és mi a fő teendő?
Régi gondunk ez. Úgy érzik a szakmában dolgozók, hogy a társadalmi megbecsülésük alacsony. Ebben benne van az anyagi megbecsülés csökkenése is, ami más hivatásokhoz képest jelentős. Másrészt az orvosi ellátás társadalmi megítélésében is észlelünk igazságtalanságokat: a meglévő körülmények között is sokan nyújtanak kiemelkedő szakmai és emberi teljesítményt, amelyről kevés szó esik. Ezzel szemben méltánytalanul nagy hangsúly helyeződik a negatív tényezőkre, amelyek sajnos kétségtelenül jelen vannak, és sokszor épp az orvosok önkizsákmányolásából, kiégéséből fakadnak.
A műhibaperekre gondol?
Nem elsősorban, inkább a stílusjegyekre, amelyek időnként megterhelik az orvos és a beteg közötti kommunikációt, és amelyekre a betegek sokat és okkal panaszkodnak. De ha már szóba kerültek a műhibaperek: nem megnyugtató az intézmények felelősségbiztosításának rendezése. Túlzónak találjuk azokat a kártérítési összegeket, amelyek megjelennek egy alulfinanszírozott rendszerben. Az intézmények nem tudnak helyt állni, mert ezekhez képest alacsony költségvetésből gazdálkodnak. Ez tovább rontja az egészségügy megítélését. Ide tartozik, hogy a média alapvetően a negatív hírekre fogékony. A Kórházszövetségben szeretnénk ezen is változtatni és minél több pozitív hírt eljuttatni a lakossághoz – például új eljárások alkalmazásáról vagy kivételes teljesítményekről –, mert az a meggyőződésünk, hogy a napi egészségügyi munkánkban bőven vannak jó hírek is, amelyekről érdemes beszámolni.
Legjobban: