Rengeteg filmben, tévésorozatban szerepel a jelenet: a sérült, haldokló karakter mellett térdelnek és könnyek között kérlelik, hogy "maradjanak". A kérdés az, van-e ennek bármilyen tudományos alapja - vagyis megelőzhető-e a kómába esés, az eszméletvesztés vagy éppen a halál, ha rákiáltunk valakire vagy megpróbálunk vele beszélgetni?
A válasz: sajnos nem. A filmvásznon jól mutatnak az ilyen jelenetek, de a való életben nem igazán tudjuk egy kis rábeszéléssel megmenteni valaki életét. Ha valaki az eszméletvesztés vagy a kóma határán van, akkor nem tudjuk erről "lebeszélni". Az eszméletvesztés ugyanis összetett folyamat és általában valamilyen mélyebben fekvő ok váltja ki (stroke, vérveszteség, kábítószer-túladagolás stb.), és ez az érintett tudati állapotától függetlenül folytatódik. Az egyetlen olyan eset, amikor a drámai rákiabálás megállja a helyét az, ha az orvosok arra gyanakodnak, hogy a beteg csak szimulál.
Természetesen, az eszméletvesztésnek megvannak a maga rizikói: elernyedhetnek például a légzéshez szükséges izmok vagy éppen a nyelv helyezkedik úgy, hogy megnehezítse a levegővételt. Ez ellen azonban megvannak a megfelelő technikák - ezek egy részét mi magunk is elsajátíthatjuk (például, ha tudjuk, hogyan kell valakit stabil oldalfekvésbe helyezni), másokhoz viszont felkészült orvosi csapat kell.
A kóma filmekben való ábrázolása sem felel meg a valóságnak: 2006-ban a kóma reális ábrázolása látható.
