Az ausztrál Idegkutató Intézet következtetéseiket önkénteseken végzett kísérleteken keresztül vonták le, melynek során mesterségesen gátolták a jobb kar keringését. A felfújható mandzsettával lefogott felső végtagot hideggel, meleggel, illetve egyéb ingerekkel stimulálták, és az eredményeket a Journal of Physiology oldalain értékelték ki. A lefogás után 30 perccel tért vissza az alanyok csukló- és ujjmozgása. A vizsgálati időszak alatt a résztvevők jobb kezüket nem látták, és bal kezükkel modellezték le, hogy milyen pozíciót éreznek.
Ugyan a jobb kar a vérhiány miatt tompult volt, az alanyok mégis érezték azt, hogy milyen helyzetben van - ahogy az egy fantom végtagtól elvárható. Azonban meglepő módon, amennyiben a mandzsetta felhelyezésekor a csukló és az ujjak egyenesek voltak, az egyének behajlított érzésről számoltak be, az érzéstelenítés során viszont a behajlított csukló és ujjak, később kiegyenesedett érzést közvetítettek. Vagyis Lee Walsh és munkatársai a korábbi adatokkal ellentétes eredményekre jutottak, miszerint a fantomérzet nem a kialakulási helyzetet rögzíti.
Ráadásul a végtagbénulás beálltakor, amikor az egyéneket arra szólították fel, hogy hajlítsák, illetve nyújtsák az ominózus végtagot, gyakran úgy érezték, hogy még mindig képesek azt mozgatni. A "fantom végtag" jelenség kialakulásnak magyarázata az lehet, hogy agyunkban elkülönült területek dolgozzák fel az információkat, és adott végtag kiesése után az annak megfelelő agyterületet más tényezők is képesek ingerelni - olyanok is, melyek nem függenek az aktuálisan bejövő érzettől. Az új vizsgálat eredménye, hogy ez a folyamat az amputáció előtti utolsó valódi érzettel áll kapcsolatban.
