Átélni a hiányosságot nagy kockázatot jelent, hiszen ezen hiányok átélésével sebezhetőek, kiszolgáltatottak leszünk. Márpedig ezen hiány átélése az első lépés a szerelembe esés felé. Ha már megvan a választottunk, akkor pedig ki kell tárulkozni, meg kell osztani legbensőbb titkainkat, hibáinkat, és el kell viselnünk, el kell fogadnunk szerelmesünk hibáit is. Ez bizony sokszor nehéz. Nagy kockázatot jelent mindez. Sokan, egyre többen, nem merik vállalni az ilyen típusú szégyen kockázatát, s beszélnek a "szingli" létről, holott ezen kockázatok elutasításáról is lenne talán mondanivalójuk sokaknak. Az önfeltárulkozás után újabb kockázatos dologgal kell szembenézni, ez pedig a "mi" kialakulása, amely csak úgy jöhet létre, ha a személy kész az önfeladásra, azaz képes arra, hogy lemondjon olyan dolgokról, amikről korábban biztosan nem mondott volna le. Le kell mondani a mi érdekében az én egy részéről.
Nemrégiben kiváló könyv jelent meg a szerelem lélektanáról Person: Szerelmi álmok és végzetes találkozások címmel. Person a szerelem kapcsán teljesen más témákat vet fel. Úgymint: lehet-e a szerelmet akarni? Mi kell a szerelmi találkozáshoz? Elválasztható a testi és a lelki szerelem? A szerelem gyógyít, vagy pedig a szerelem egy lélektani értelemben vett gyógyulás eredménye, azaz ahhoz, hogy szerelmesek legyünk, előbb meg kell gyógyulnunk? A rajongás és a szerelmi idealizáció szükséges és elengedhetetlen feltétele-e a szerelemnek, vagy elkerülendő már-már pszichotikus állapot, amely a szerelem egyik legnagyobb ellensége? Miért jönnek létre a szerelmi háromszögek és miért jó sok esetben a háromszög minden tagjának?
Még lehetne sorolni az izgalmas kérdéseket, de van valami, amire Person ellentétben egyetlen szót sem veszteget, ez pedig az evolúció. A könyvben a testi szépségről egyetlen szó sem esik.
Manapság széles körben elterjedt az a nézet, hogy testkép és a szerelem, a szerelmi képesség összefügg. A társadalom, a média, ahonnan ezek a képek jönnek, hatalmi eszközök, a testkép részben hatalmi kérdés (legyél ilyen vagy olyan sovány, erős, kövér, stb), a jelenben átélt szerelem pedig kívül van a társadalomhoz köthető hatalmi diskurzuson. Az evolúció, amely, mint valami isteni szándék kiszámíthatatlan, az egyének ki vannak téve felsőbb szándékának, ami, valamiféle fejlődés jegyében az eljövendő életeknek, a távoli egyedek ilyen olyan hatékonyságának az oltárán feláldozza jelen pillanatot, ezt a jelen pillanatot, amiben élnünk adatott, s vele együtt minket is. Mi szerencsétlen emberek ennek a valamilyen szándéknak vagyunk kitéve. Az evolúció nagyon akar valamit. (Sok evolúciós elméletet preferáló kutató egyetlen szót sem veszteget arra, hogy egy házasságon kívüli kapcsolatból születő gyermek, mennyi boldogtalanságot, feszültséget okoz az érintetteknek. Ez a megnövekedett stressz szint vonatkozik férfira is, aki esetleg teherbe ejtette a házasságban élő nőt, és más neveli vér szerinti gyermekét és a nőre is, aki nem a férjétől várandós. Evolúciós szempontból mind a teherbe esett nő - alfa hím gyermekének ad életet -, mind a férfi - hurrá, átörökítettem génkészletemet - életre szóló paradicsomi boldogságot kellene, hogy érezzen. A valóság meglehetősen távol van ettől.)
Person szakkönyve ugyanakkor számos olyan lélektani kérdést tesz fel, amin érdemes elgondolkodni. Az egyik ilyen a szerelemre való nyitottság kérdése, a szerelembe esés természete. Hosszan elmélkedik arról, hogy a különböző lélektani nyavalyák hogyan hatnak a szerelmi életre. Például a függő emberek esetében hogy van az, hogy bizonyos személyek vonzódnak a függőkhöz, illetve olyan erős lélektani drive-juk van, amely arra predesztinálja a pl. 40-es hölgyet, hogy olyan férfihez menjen hozzá harmadszor, aki szemben előző két férjével és apjával nem alkoholista. Igen ám, de az absztinens férj néhány éven belül inni kezd a házasságban.
Hogy is van ez? Ebben a példában szépen megjelenik kultúránk két eltérő megközelítése a szerelemhez, mi szerint van "romantikus" és van "racionalizáló" szerelem. A romantikus szerelmi "őrület" sokszor váltja ki a környezet elítélését, lekicsinylését. Na, ha elmúlik a szerelmi őrületed, kijózanodsz, s meglátod, hogy ebbe a libába, bunkó alakba lettél szerelemes. Igen, környezetünk az ilyen szerelmi őrületekkel ritkán toleráns, nem csoda, ha sokan nem merik átélni az őrjítő szenvedélyt, félnek tőle. Lehet, hogy olyan képességeiket nyomják el magukban, ami talán ott szunnyad lelkük legmélyén, de nincs elég bátorságuk érzelmeik megélésére.
Sokan közülük a "racionalizáló" szerelmet választják. Ez nő, ez a férfi jó lesz nekem, bár nem rezonál az én húrjaimra, de megleszünk, csak ne maradjak egyedül, meg hát lassan kiöregszem a gyerekvállalás idejéből. Elég sokszor hallani hazánkban is olyan furcsa hangokat, miszerint a szülők által rendelt házasság jobb lehet, mint az őrjítő szerelem következményeként létrejött. Két dolgot szeretnék ehhez hozzáfűzni, Indiában ahol viszonylag alacsony az öngyilkosság mértéke van egy olyan korcsoport, ahol világviszonylatban is az egyik vezető halálok az öngyilkosság. Ez pedig a házasságra kényszerített tizenéves lányokra vonatkozik. A házasság igájába hajtott lányok inkább a halált választják, mint a szerelem nélküli életet. Több ezren halnak meg ilyen öngyilkosság következtében a távoli országban. A másik tényező – a mások által elrendelt házasság, mint könnyű megoldás - ismét a szabadság és felelősség feladásának és degradálásának általános volta idehaza.
A szerelem Stendhal szerint egyfajta kikristályosodás, aminek folyamán minden a helyére kerül, kialakul, megszilárdul. Értelemet kap a múlt és célt a jövő, a személyiségjegyeink elfogadásra, megbocsátásra találnak legfőbb kritikusunk, önmagunk által.
