Egy-két év alatt 5500-ról 22 000-re nőtt a Sajátos Nevelési Igényű (SNI) gyerekek száma, bár a diagnosztikai eszközök lényegében változatlanok maradtak, és szakmailag kizárható a súlyos rendellenességgel küzdők ilyen mértékű növekedése a gyermekkorú népességben. A jelenség okait keresve, az SNI-státussal együtt járó anyagi támogatás és az iskolák finanszírozási nehézségei közötti összefüggésre érdemes felfigyelnünk.
A szerző pszichológus
A problémákkal küzdő gyerekek fejlesztésére a költségvetési törvény meghatározott összeget biztosít gyermekenként és problématípusonként, melynek elosztását számos törvény és rendelet szabályozza, ám a támogatás mértéke végső soron attól függ, hogy egy gyermeket a szakemberek milyen státusba sorolnak.
Két státus létezik. Lehet egy gyerek SNI-s, ha tartós, súlyos rendellenesség nehezíti életét, akár szervi, akár más (pszichés) okból. Az ilyen gyerek után az önkormányzat negyedmillió forint körüli summát hívhat le az állami költségvetésből évente, az iskola pedig csoportlétszám szempontjából duplán vagy triplán számíthatja be őket. SNI-státust a tanulási képességeket vizsgáló szakértői és rehabilitációs bizottságok (szakértői bizottságok) adhatnak. Az a gyerek, akinek a tanulását és mindennapi életét átmeneti, enyhébb rendellenesség nehezíti, Tanulási, Magatartási, Beilleszkedési nehézséggel küzdő, röviden TMB-státusú lesz. Fejlesztési pénz az idei tanévtől nem jár a TMB-gyerek után, de csoportlétszám szempontjából két főnek számít. Ilyen státus a gyakorlatban a nevelési tanácsadók szakvéleménye alapján kapható.
Az SNI-s gyerekeket a törvény további két csoportra osztja. Az elsőbe a testi, érzékszervi, értelmi, beszédfogyatékosok, az autisták és azok tartoznak, akiknek életét a megismerő funkciók és a viselkedés fejlődésének organikus, szervi okokra visszavezethető valamely rendellenessége nehezíti. A másodikba azok, akik a megismerő funkció és a viselkedés fejlődésének valamilyen súlyos, ám organikus okokra nem visszavezethető rendellenességével küzdenek. E két csoportot továbbosztja a költségvetési törvény finanszírozási szempontja. A legsúlyosabb fogyatékkal élők után a fajlagos összeg 160 százalékát igényelhetik az önkormányzatok (384 000 forintot), az organikus okokra visszavezethető, valamint az enyhe értelmi fogyatékosok esetén a 80 százalékát (192 000 forintot), organikus okokra vissza nem vezethető, tartós rendellenesség esetén pedig a 60 százalékát (144 000 forintot).
E tanévtől kezdődően felére csökkent az SNI-s gyerekek fejlesztésére, rehabilitációjára szánt fajlagos összeg, 464000 Ft/fő/évről 240 000 Ft/fő/évre, és megszűnt a TMB-státusúak 20 500 Ft-os támogatása (2007. évi CLXIX. törvény 16.2.1). További megtakarításra számít a költségvetés abból, hogy egy rendeletmódosítás (14/1994. (VI. 24.) MKM) arra utasítja a szakértői bizottságokat, hogy vizsgálják felül az SNI-s gyerekeket (diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia, hiperkinetikus vagy kóros aktivitászavar esetén), és ismételten döntsenek a státusukról. A rendelet feltételezi, hogy némelyek korábban indokolatlanul kaptak SNI-státust, vagy "meggyógyultak", habár tudható, hogy tartós, súlyos rendellenességek nem szűnnek meg egyik pillanatról a másikra.
A rendeletmódosítás előírja az SNI-státus évenként történő felülvizsgálatát (10 éves korig), míg ugyanezt a (külön juttatással nem járó) TMB-státus esetén elegendőnek tartja 2-3 évente. Az ötlet, hogy súlyos, illetve szervi hátterű problémák fennállását gyakrabban kell felülvizsgálni, mint az átmeneti jellegű rendellenességekét, jelzi, hogy itt is támogatási pénzek megtakarításában reménykedik a törvényhozó. Józan ésszel másra nem gondolhatunk, hiszen genetikai rendellenességek, autizmus, testi, érzékszervi fogyatékosság, idegrendszeri elváltozások, agydaganat és következményei stb., egyik évről a másikra nem tűnnek el, s olyan javulás sem várható, ami miatt az SNI-státus indokoltsága megszűnhet. Az évenkénti felülvizsgálat a súlyos esetekben nemcsak értelmetlen, de embertelen is. Gondolt-e a törvényhozó arra, hogy vidéken, hajnalban kell kelnie gyereknek, szülőnek, ha a távoli szakértői bizottság délutáni vizsgálatára oda akarnak érni, vagy hogy egy család számára mit jelent "autót szerezni", ha gyermekük (éppen állapota miatt) nem képes autóbuszon utazni?
A fejlesztési támogatások rendszere mára a vidéki iskolák megélhetési forrásává, megmaradásának feltételévé vált. A szabályozási mechanizmus érdekeltté tette az iskolákat abban, hogy "kellő számú" SNI-s és TMB-s tanulót produkáljanak, s abban is, hogy státusuk, tehát állapotuk ne változzék. A rendszer működése mögött gyerekek sorsa áll, akiket szinte terelnek a tökéletes analfabetizmus irányába. A mostani állapot az országos felmérés (PISA) alapján is tarthatatlan, de elmaradottabb területeken egyenesen katasztrofális. Nógrád megyében már felső tagozaton is megjelentek azok az egyébként átlagos vagy jó intellektussal rendelkező gyerekek, akik nem ismerik fel a betűket!
Az iskola adminisztrál. A gyerek pedig elfoglalhatja az utolsó padot, s ott elücsörögve senki nem zaklatja azzal, hogy tanuljon meg írni, olvasni. Többnyire ők azok, akiket valamilyen címen "integráltan" nevelnek. Ők azok, akiket csak heti néhány órára hívnak be az iskolába "fejlesztés" címén, s a tanórák látogatását nem kérik számon tőlük. Vagy részt vesznek ugyan az órákon, de semmiféle fejlesztőfoglalkozást nem kapnak. Ők elkerülhetetlenül a társadalom peremére sodródnak. Belőlük kerülnek ki majd azok is, akik ellen masírozik a gárda, és azok is, akik a gárdában masíroznak.
A rendszer diszfunkcionális működésére mindenhol találni példát, de leginkább mégis a vidéki kistelepüléseken, az elmaradottabb térségekben, ahol kevés a munkalehetőség, vagy nincs is egyáltalán, általános a munkaerőpiacról való kiszorulás, és tragikus a családok szocio-kulturális helyzete. E térségek iskolái annyira alulfinanszírozottak, hogy minden lehetőséget meg kell ragadniuk helyzetük javítása vagy puszta fennmaradásuk érdekében. Innen töltődnek föl azok a rétegek, melyekben megállíthatatlanul terjed a funkcionális és valódi analfabetizmus, mely rétegek visszafordíthatatlanul kiszorulnak a munkaerőpiacról, és reménytelen helyzetük a következő generációban bővítetten újratermelődik.
Az elmúlt évek a törvénymódosítások jegyében teltek, anélkül, hogy a gyerekek ellátása bármit is javult volna. Amíg a gyerekek puszta státusa fontos, s egy intézmény léte függhet ettől, maguknak a gyerekeknek a sorsa érdektelen marad. Nem a vizsgálatok rendjét kell módosítgatni, nem a jobb pedagógusképzéstől kell várni a változásokat, hanem szembe kellene végre nézni azokkal a társadalmi méretű problémákkal, amelyek kikerülhetetlenül és kíméletlenül, évről évre (t)örvényszerűen súlyosbítják az érintett gyerekek, iskolák és térségek állapotát.
A jó szándékú törekvések félresiklása, a jogi szabályozás káosza, a rendszer működésének anomáliái - országos méretű és történelmi jelentőségű gazdasági-társadalmi feszültségeket jeleznek. Az eddigi megoldási kísérletek kudarcot vallottak.
