A szüleinkhez főződő kapcsolataink erősebbek és gyakran összetettebbek, mint bármi más kötődésünk. Ez a döntően a fajfenntartást szolgáló, igen szoros kötelék természetesen nem tartható fönn ebben a formában túl sokáig, hiszen a gyereknek is hozzá kell látnia a saját önálló élete kialakításához. A leválás azonban sokszor nagyon fájdalmasan, későn és nehezen megy, és nem kétséges, hogy ezért a szülők a felelősek.
A szülők réme - a gyerek önállósodása
De miért van az, hogy olyan emberek, akik amúgy mindenre képesek a gyerekükért, egyértelműen ártanak neki, amikor megkezdődik az önállósodás és a leválás folyamata?
A témával foglalkozó szakemberek szerint ilyen konfliktus akkor jön létre, ha a szülő a személyisége mélyén nem képes szembenézni, megbirkózni a gyerek függetlenedésével, "kisbabája" felcseperedésével. Nem tudja ugyanis, hogy milyennek kellene lenni az egyenrangú felnőtt-felnőtt kapcsolatnak, valószínűleg azért, mert nem élt át ilyet a saját szüleivel.
A pszichológia egyik legsikeresebb új ága a tranzakció-analízis, amelynek kidolgozása Eric Berne nevéhez fűződik. Az elmélet lényege, hogy három személyiségrész van bennünk egyszerre: a lelkünkben ott lakozik egy kisgyerek, egy szülő és egy felnőtt. Ezek a részeink természetesen nagyon eltérően viselkednek. A gyerek feltétlen szeretetet és azonnali kielégülést keres, kreatív, de türelmetlen és képtelen a belátásra. A belső szülő, aki megmondja, hogy mi a vitathatatlan igazság, irányít, büntet, és számon kér. Lényünk harmadik szintje a felnőtt, aki józanul mérlegeli a körülményeket, racionális döntéseket hoz, türelmes, elfogadja mások érveit és szempontjait, és képes kompromisszumokat kötni.
Egy világ omlik össze?
Az érett személyiségű ember életének legfontosabb döntéseit felnőtt lényével hozza, és ha elő is tör belőle a gyerek vagy a szülő - ami egyébként természetes -, akkor ezzel általában tisztában van. Ez az ideális eset, amitől persze sokszor, sokan eltérünk - kinél a gyerek, kinél a szülő tör uralomra a felnőtt rovására.
A valóságos gyerek és a szülője kapcsolatában az egyik nehézséget az okozza, ha a szülő gyermeki személyiségrésze túlságosan nagy szerepet tölt be. Ilyenkor ugyanis a szülő nagyrészt azért kötődik a saját gyermekéhez, mert túlteng benne a gyermeki, folyton szüksége van valakire, akitől, mint egy kisgyerek, feltétel nélküli szeretetet kaphat. Ez a szimbiózis akkor kerül veszélybe, amikor a gyerek felnő, és természetesen lazítani kezdi a szülőhöz fűződő kötelékeit. Mivel a szülő - többnyire az anya - nemigen van tisztában azzal, hogy a saját gyermeki énje sérül ebben a helyzetben, sokszor maga sem érti, miért ragaszkodik olyan erőszakosan, kétségbeesetten és kártékony módon a saját gyerekéhez. Az ilyen szülők valóban úgy érzik, hogy egy világ omlik össze bennük, hiszen lényük gyermeki része valóban a legfontosabb kapcsolatát veszíti el. Nem ritka, hogy ilyenkor az érzelmi zsarolás különböző módszereihez folyamodnak, ez is jelzi, hogy nem felnőtt módra viselkednek. A mártír anya ennek a tipikus példája.
Mártírból egy is sok
Ha a szüleink zsarolnak bennünket, ők "alakítják" a mártírt, csak az segít, ha szembenézünk a ténnyel: nem tudjuk, de nem is feladatunk a szüleinket a saját boldogtalan gyerekkorukért vagy akár egész életükért kárpótolni. Ez talán kegyetlenül hangzik, de gondoljunk arra, hogy amennyiben nem szakítjuk meg ezt a mártíromsági láncolatot, akkor hamarosan a saját gyerekeinkkel kerülünk ugyanilyen csapdahelyzetbe.
Súlyosabb probléma, ha a szülő agresszív és uralkodó típusú, ha túlteng benne a belső szülő. Ez általában apákkal szokott előfordulni. Ők úgy érzik, hogy a gyermek valójában az ő tulajdonuk. Azzal, hogy öltöztetik, etetik, taníttatják, esetleg autót, lakást vesznek nekik, a gyereket is megvásároltnak tekintik. Az ilyen szülő gyakran annyira erőszakos, hogy a gyerek csak a két véglet közül választhat: vagy teljesen szakít a szülővel, és elhagyja, vagy előbb-utóbb átveszi annak agresszivitását.
A szabadság olyan fontos, mint a levegő
Egy másik fajtája a domináns magatartásnak, a mindent jobban tudó, "tökéletes" szülő, aki az igazság erejénél fogva próbálja uralma alatt tartani a gyereket. Örök értékekre, Istenre, az erkölcsre vagy élettapasztalatra hivatkozik, amikor ragaszkodik hozzá, hogy a dolgoknak egy adott módon kell történnie a családban. Az ilyen befolyás alól azért nehéz szabadulni, mert a szülőnek általában tényleg igaza van, azt az egyet leszámítva, hogy a gyereknek a szabadság ugyanolyan fontos, mint a levegő.
Azok a gyermekek, akik önző, rideg, érzelmeket alig mutató szülők mellett nőnek fel - akikből hiányzik a belső gyerek -, azt kell tudatosítanunk, hogy az otthon tapasztalt érzelmi sivárságért nem ők a felelősek, ez a szüleik fogyatékossága volt. Ők akkor szabadulhatnak ebből a csapdából, ha megtanulják mindenek előtt saját magukat elfogadni, és szeretni. Ezzel elkerülhetik az ilyen környezetből kikerült fiatalok tipikus zsákutcáját, vagyis azt, hogy mindent odaadnak, csak azért, mert bármi áron szeretetet akarnak másokból kicsikarni.
A szülői szerep nem egy életre szól
A szülőktől való függetlenedés az élet egyik nagy katartikus eseménye, amit a gyerekeknek mindenképpen pozitív élményként kellene megélni, a szülőknek pedig - legalábbis el kellene fogadni. Sajnos az esetek többségében ez nem így történik, mert nagyon sok szülőben gyereke felnőtté válásakor kezd derengeni a sejtés, hogy ezután nincs célja az életének. Ez azonban a személyiség éretlenségét jelzi, nem pedig azt, hogy valóban végzetes veszteség érte őket.
Az élet ugyanis szerepek sokaságából áll, ezek közül a szülői szerep talán a legfontosabb, de mégis csupán egy, amit újabbaknak kell követni.
