Menedzserként bejárta a fél világot, volt idő, amikor szinte már-már hazajárt New Yorkba. Ha az üzlet érdeke úgy kívánta, átugrott valami problémát megoldani Indiába, de intézendő ügyek szólították Németországba, Izraelbe Szingapúrba is. A leghosszabb út mégis egy zuglói lakás nagyszobájában várta. Kilométerekben nem mérhető, hónapokig tartó utazás volt ez, miközben látszólag nem történt semmi. A lakásban olyan mély volt a csend, hogy szinte fájt, ha megreccsent a padló. És ő egyre csak távolabb került mindattól, amit korábbi életében fontosnak vélt. Végül, ahogy ő mondta, rátalált igaz hivatására.
Baritz Saroltából, a Pepsi- Cola magyarországi leányvállalatának kereskedelem-fejlesztési menedzseréből Laura nővér, Domonkos-rendi szerzetesnő lett. Vagyonáról lemondott, rendházba költözött. Korábban milliókról döntött és emberek munkáját irányította, most a kolostor körüli teendők jutottak neki - de ő örömét lelte a templom rendszeres díszítésében is. Hét éve volt, hogy meggondolhassa magát, de már nem kellett a régi, világi élete. 2001-ben halálig szóló, örökfogadalmat tett, a rend pedig befogadta őt.
Az utóbbi években egy hit- és egy etikatanári diplomát is szerzett, most pedig, 47 évesen, közgazdaságtani doktori címének megvédésére készül. A haszonelvűséget az arisztotelészi erény-etikával összevető tanulmányai nemcsak az alternatív közgazdaságtan iránt érdeklődők figyelmét keltették fel.
Szeme és hangja korát meghazudtolóan fiatalos. Mozgása kimért, de a beszéde lendületes, energiával teli. Hallgatjuk a történeteit, amelyekben megelevenedik a családi zongora előtt töltött gyermekkor. De a reménybeli zenei pályafutását még indulása előtt kettétörte a gyakorlások elleni kamaszos lázadása, végül a közgazdaság-tudományi egyetemre jelentkezett. Bulizott, síelt, egyetemi klubokba járt, mint mindenki más. Csak ő közben megmaradt kiváló tanulónak is, és bejutott a kevesek kiváltságának számító külgazdasági szakra, ahol 1983-ban diplomázott. Fiatal külkeresként a Hungarotex Külkereskedelmi Vállalat akkor alakuló élelmiszer-kereskedelmi osztályán kapott lehetőséget a bizonyításra. Apja halála után kettesben maradt édesanyjával, mindennapjait munkája töltötte ki.
- Magyar mezőgazdasági termékeknek kellett piacot találni a világban úgy, ahogyan előttünk senki nem csinálta - eleveníti fel. - Nagy mennyiségű almakoncentrátumra volt például felhatalmazásom, ami az üdítőitalgyártás egyik alapanyaga volt. New Yorkban felhívtam a Pepsi-Cola központját, hogy Magyarországról jöttem, és almakoncentrátumot akarok eladni nekik. Ezen úgy meglepődtek, hogy fogadott egy középvezető, és üzletet is sikerült kötni.
A következő években beutazta a világot. Coperben hajók berakodását ellenőrizte, Indiába egy több ezer tonnás zöldborsószállítmány reklamációja miatt kialakult vita elsimítására küldték. Újabb kihívást keresve talált rá a Pepsi- Cola álláshirdetésére. 1990-ben, ugyancsak az ő szavait kölcsönözve, megkezdődött a Pepsi-élete.
Óriási munkabírásával és sajátos döntéseivel egyaránt felhívta magára a figyelmet. Élete reggeltől késő estig a cégépítéssel telt. Amikor például új teherautókat vásároltak, nem habozott felmászni egy öreg IFA platójára, megszámolni a kólás rekeszeket, hogy tudja mihez viszonyítani a MAN és a Volvo ajánlatát. Hófehér cégautóval járt, és annyit keresett, amennyit más nagyvállalatoknál a vezérigazgatók kapnak.
Nem sokkal később kiderült, hogy édesanyja rákos. Baritz Sarolta akkor azt kérte amerikai felettesétől, hogy több időt tölthessen a gondozásával. Az amerikai azt felelte, neki fontos, hogy a munkatársaival minden rendben legyen. A cég értékes menedzserének beteg anyukája így lett Pepsi-mama, akit egy egész vállalati részleg látogatott.
Múltak a hónapok és ő délutánonként egyre korábban indult haza. Már nemcsak a jó csapatot és a kihívásokat látta odabent, hanem észrevette a tönkrement házasságokat, a kiégett vezetőket. Édesanyjával egyre több időt töltött a közeli templomban. Dolgozni csak azután indult, amikor hazavitte őt a reggeli miséről, délutánonként a templomi kórusban énekelt.
A kórházban különszobát kaptak. Édesanyja halálos ágya mellett könnyek nélkül imádkozott. Amikor a haldokló szemében kialudt a fény, csak anynyit mondott: "Anya, én jó leszek."
A temetés után mindennap misére járt a domonkosok közeli templomába. Esténként egyedül üldögélt a zuglói lakásban, ahol olyan mély volt a csend, amilyen csak lehet egy vastag falú pesti bérházban. A csendben a Megváltóhoz vezető utat kereste gondolatban. Sokszor úgy érezte, mintha nem lenne egyedül a szoba némaságában.
Olyan problémákon törte a fejét, hogyan adhatna pénzt a templomban megismert rászorulóknak. Hajnali órákban címzetlen borítékban csempészte a postaládákba a pénzt. A Domonkos-rendi pap egyszer azt mondta neki: nagy utat tett meg, és nem lenne jó, ha visszaesne régi, csak a munkából álló életébe. Egy évvel később Baritz Sarolta a szombathelyi dmonkos-rendi zárda ajtaján kopogtatott.
- Úgy éreztem, hazaérkeztem - mondja. - A rendet jellemző kemény munka, tudományos és gyakorlatias szemléletmód, a racionalitás, a holtig való tanulás eszménye és az elfogadó, vidám légkör nagyon tetszett.
Beköltözése előtt csaknem mindenét elajándékozta. Úgy érezte, mindent hátrahagyott, ami az előző életéhez kötődik. De kiderült, hogy túl sok ruhát vitt magával, és fölöslegesnek bizonyult rádiós magnója is a gondosan összeválogatott harminc kazettával. A jelöltek és novíciák napjai a félhatos ébresztőtől kezdve gondosan beosztott napirend szerint telnek, melyben az imára, tanulásra, munkára és az aktív, közösségi életre helyezték a hangsúlyt. Szerzetesi hivatásuk - egy mondatban talán így összegezhetnénk - a "Jézus Krisztusban megtapasztalt örömhír" átadása más embereknek.
A Baritz Saroltából lett Laura nővér "örökfogadalma" után a budakeszi rendházba költözött. Számos közgazdasági tanulmányt írt, és rengeteg előadást tartott, és ez egy kicsit a korábbi életére emlékeztette, bár értékrendje, a dolgok fontossága és célja alapvetően megváltozott.
Nemrégiben a vallás és a gazdaság összefüggéseiről rendezett konferenciák résztvevőjeként Bilbaóba, majd többször is Rómába utazott. Amikor hosszú évek után újra ott állt a repülőtéren, Baritz Sarolta Laura arra gondolt: új életében végül mindent viszszakapott, amiről a régiben lemondott.
