Ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk: idejében jött ez a hőségriadó. Innen ugyanis már nem ezt vagy azt az oldalt lehet szidni, hanem ezt a párás, tetű meleget. Nagy feloldozás ez, akárhonnan is nézzük. Persze most is akad olyan, aki kétmondatos átkötéssel bármikor eljut a kánikulától a vizitdíjig vagy a megszorításokig, de ez már olyan, mint döglött lovon a nyereg: nem jó semmire. Szomjat nem olt, indulatot is csak félig vezet le. Ilyenkor mást illik anyázni. A globalizációt, a természetet vagy épp az üvegházhatást.
Vagyis: az embert. Merthogy ő tehet mindenről. Az ember, bár lehet, hogy nem így tanítják, de valahogy mindig a másiknál kezdődik. Más dobja el a csikket, köp a járdára, másnak kell mindenáron légkondi, és másnak pöfög az autója kénköves füstöt. Az ember, ha ráadásul magyar, akkor érzi magát biztonságban, ha van valaki a közelben, akire rámutathat. Ha ez a valaki vagy valami eltűnik, azt nevezzük erkölcsi válságnak. Ha felbukkan, akkor jobbik esetben máris vonulhatunk az utcára. Persze jó lenne egyszer elfogni az embert, és jól az arcába tolni a nyomorúságunkat, hogy itten már a csecsemőre is annyi adósság jut, hogy ki se tudja mondani. Pedig ettől még eltelne valahogy a nap. Csakhogy itt a néplélek úgy lett beállítva, hogy ha egy nap valaki nem bosszankodik látványosan, nem anyáz és nem füttyög ellenőrre, eladóra, mozigépészre, akkor az a nap hiába telt el. Bele se tegyék a naptárba.
A meleg ráadásul hálás téma. Nem sértődik meg, nem tiltakozik, nem küldi ki maga helyett a szóvivőjét. Elviseli, ha ő tehet az elhúzódó metróépítésről, a gyorshajtásról vagy némelyek tenyérbe mászó modoráról. Ha lenne valakinek egy kis politikai érzéke, akkor most egyből népszavazást kezdeményezne. Egyetért-e ön azzal, hogy következő tárgyévben egyetlen napon se érje el az átlaghőmérséklet a huszonöt fokot? És akkor megint jönne a pingpong a választási bizottság és az alkotmányjogászok között, hogy jogilag mégis ki van előrébb: a kormány, a nép vagy maga a Jóisten. S amíg ezt szépen szétszálazzák, már el is készülnének a kérdőívek, majd elsöprő többséggel diadalt ülne az ügy. Kétség sem merülne fel senkiben. S aztán, ha mégis kánikula lenne jövőre, akkor már nyugodt szívvel követelhetnék Aigner Szilárd fejét. Lenne végre értelme valaminek.
Mert így nehéz. A meleget nehéz leváltani, és ki tudja, a januári zimankóban tán még hiányozna is. Nehéz az ilyesmit egyből eldönteni. Pláne, ha még nem is értünk hozzá. De hát ki ne értene a meleghez, focihoz, politikához? Tizenötmillió megfellebbezhetetlen szakértőt igazgatni legalább olyan kilátástalan feladat, mint jövőre legyőzni Máltát hazai pályán.
Pedig talán van kiút. Néha még a meleget - igaz, több módosító indítvánnyal - is el lehet fogadni. Hiszen ahogy Armani mondja: mindenhez hozzá lehet öltözni. Csak tudni kell néven nevezni a dolgokat. Anyám egyszer azt tanácsolta, hogy mielőtt a pokolba kívánom az ismerősömet, mondjam ki a nevét. Hangosan. Úgy már kicsit nehezebb lesz.
Ha pedig ez sem segít, akkor még mindig ott van Micimackó. Nyáron nyaralok, télen telelek.
Azt hiszem, ennél tömörebben még senki sem tudta megfogalmazni a hosszú élet titkát.
