Hasonló kérdésekkel szinte naponta keresnek meg aggódó szülők: "Ötödikes kislányom és harmadikos kisfiam van. Amióta elkezdődött a tanév, rendszeresen konfliktusaink vannak, mert iskola után különböző sorozatokat szeretnének nézni a tévében. Ráadásul a kisfiam képes akár órák hosszat számítógépes játékokba mélyedni. Mit tegyek, mennyire legyek szigorú, következetes, miközben tudom, hogy a sorozatok történéseit az osztályban rendszeresen megbeszélik egymás között a gyerekek?"
Az egyik kézzelfogható magyarázat az, hogy ritkák az olyan, értéket képviselő műsorok, filmek, amelyek hozzájárulnak szellemünk, lelkünk épüléséhez.
Másrészt köztudott, hogy a televíziózás olyan passzív, befogadó tevékenység, amely előre gyártott vizuális élményanyagot közvetítve, lényegesen kisebb teret enged saját fantáziánk, kreativitásunk kibontakozásához, mint pl. az olvasás, vagy a csoportos játék. A fő gond azonban akkor jelentkezik, amikor a tévénézés szinte kizárólagos szabadidő-eltöltéssé, örömforrássá válik. Amikor napi többórás "elfoglaltsággá" alakul az emberi kapcsolatok rovására. Ráadásul a különböző szappanoperák konfliktusai, megoldásmódjai legtöbbször nem valóságosak, és semmiféle konstruktív mintát nem nyújtanak.
Az egyoldalú kommunikáció nem pótolja, sőt leépítheti (akárcsak a komputerezés) az érzelmek valódi megélését. A beszélgetések meghittségét, a saját érzések kifejezésének gyakorlását csak emberi kapcsolatok során tanulhatjuk meg.
Minden ember alapélménye - megszületése után - az elkülönültség érzése (E. Fromm), amikor egy kis csecsemő kiválva az anyával való szoros, biztonságot jelentő szimbiózisból, elkezdi érzékelni saját elkülönültségét, magányát, önálló lényét.
Másik alapélményünk az ún. kisebbrendűségi érzés (Adler), amikor megtapasztaljuk - 1-2-3 éves korban -, hogy mennyi mindent nem tudunk megcsinálni, amit a "nagyok" igen, azt, hogy milyen kicsik és ügyetlenek is vagyunk.
A személyiségfejlődésünk során mindannyiunknak meg kell küzdenünk e két alapérzéssel.
Azt gondolom, hogy a küzdelem csak akkor lehet sikeres, ha az emberi kapcsolatok területén "vívjuk meg", itt szerzünk tapasztalatot és sikerélményt. Ez a sikerélmény az, amely leginkább segít önbizalmunk, önértékelésünk fejlődésében.
A tévé, a számítógép lehet egyfajta pótszere, elkerülése e küzdelmeknek: nem kell megmérettetnem magam - az egyikben egy készen gyártott, a másikban egy virtuális, realitásoktól elszakadt világ áll rendelkezésemre.
Ráadásul éppen azok a gyerekek hajlamosak leragadni a tévé és a komputer előtt, akik amúgy is gátlásosabbak, visszafogottabbak. Természetesen ezzel éppen attól a lehetséges sikerélménytől fosztják meg magukat, amitől fejlődhetnének, épülhetne kommunikációs eszköztáruk, tapasztalatuk az emberi kapcsolatokban.
A komputerezés, a számítógépes játékok meghatározott keretek között (természetesen nem lehet pontosan meghatározni, mi is a normális), időben behatároltan fejleszthetik a kreativitást, intelligenciát, racionális gondolkodást. Használata, az általa teremtett gyors kommunikációs lehetőség ma már nélkülözhetetlenül hozzátartozik kultúránkhoz.
Az internetes kapcsolatok segíthetik azok kibontakozását, akik egyébként nehezen létesítenek személyes kapcsolatokat. A probléma ugyanúgy az, ha ez pótlékká, a személyes kapcsolatteremtés egyedüli eszközévé válik.
A civilizációval elveszítettünk néhány olyan dolgot, amelyek fontos részei voltak életünknek. Próbáljuk ezeket tudatosan visszacsempészni, megőrizni, egészséges arányt kialakítani az új lehetőségek (tévé, komputer) kihasználása mellett. A mozgást, a természettel való közvetlen kapcsolatot, valamint a társas kapcsolatok, barátságok ápolását ne felejtsük el.
Azt gondolom, gyermekeink nevelésében igenis fontos bizonyos határok tudatos, következetes felállítása. Természetesen nem a "porosz utas" szigort követve, hanem rugalmasan és előtérbe helyezve a pozitív visszajelzéseket a negatívakkal szemben.
A tévé és a komputer előtérbe kerülése biztosítja a hétköznapokban megvívandó, előrevivő, építő, fejlődésünket elősegítő küzdelmeink elkerülését, a minimális energiabefektetés lehetőségét. Ezért mennyiségét gyermekeink életében igenis tudatosan szabályoznunk kell.
Ugyanakkor a gyermek viselkedésére leginkább a szülői minta hat (pl.: ő maga mennyit néz tévéműsorokat, vagy játszik komputeren). XI.évf./10.sz.
