A medikusok vazelinnel kenik be, teszik homályossá a szemüvegüket, majd lebotorkálnak a lépcsőn, átkelnek a zebrán, bevásárolnak, fizetnek a kaszszánál, pénzt igyekszenek bedobni a kávéautomatába. Azaz utánozzák az előrehaladott szürkehályog-betegek hétköznapjait. Egy másik helyzetgyakorlat: vattába csomagolják a kezüket, gumikesztyűt húznak rá, és így igyekszenek kivenni a gyógyszert a csomagolásból, a kulcsot a zárba dugni, és cipőjük tépőzárát kinyitni - az idegérzékelésükben, tapintásukban megzavartak érzéseit, helyzetét imitálják.
Német medikusoknál vezették be ezt a beteg ember helyzetébe beleélést segítő, szimpatikus kurzust, melynek tapasztalatairól a Zeitschrift für Allgemeinmedizin számolt be. A cél, hogy az orvosjelöltek minél többet megérezzenek a betegségektől sújtott emberek hétköznapi problémáiból. Az egyetemisták megpróbálnak sínbe tett kézzel, lábbal mozogni, közlekedni, hogy átéljék, milyen az agyvérzésen átesett és fél oldalukra lebénultak élete. Betömött füllel teszik magukat átmenetileg nagyothallókká, és így igyekszenek követni a beszélgetést, a felolvasást, a színházi vagy mozielőadást. Két lábukat egymáshoz kötik egy madzaggal, hogy csak harminccentis lépésekkel csoszoghassanak, mint a súlyos Parkinson-kórosok. Cipőt húznak egymás lábára, kanállal etetik meg a társukat, még a másik fogát is megpucolják, hogy átérezzék a fogyatékkal élők kiszolgáltatottságát és az intimszféra óhatatlan megsértésének érzését.
Én ezt a kurzust bevezetném az iskolában, a gimnáziumban, egyetemen, sőt, már az óvodásoknál is. Valamint az eladóknál, a postásoknál, a tisztviselőknél - mindenkinél. Nagyon ránk férne egy kis empátiatanulás.
