Érdemes volt annyit görcsölnünk, hogy felvegyék Verát egy jó gimnáziumba, aztán bejusson a közgázra? Érdemes volt a gatyánkat is nyelvtanárokra költeni, hogy meglegyen az angol nyelvvizsgája? Fenét! Felneveltünk egy diplomás cselédlányt. Láttad, hogy mennyit ugrált az unokánk körül, közben terített, tálalt, pakolt, kávét főzött, mert azt akarta, hogy jól érezzük magunkat nála? És mit csinált eközben a hülye vejünk? Politikai előadást tartott – dühöngött a férfi vezetés közben, de a felesége nem felelt. – Nem értem, mit eszel a pökhendi vejeden, fel nem foghatom, miért véded? Én szívem szerint szétverném a nagyképű fejét – dühöngött tovább a férfi, mire a felesége végre megszólalt.
– Ez a fiú szereti a lányunkat. Vera boldognak látszik mellette. Kevés nő engedheti meg magának, hogy három évig otthon maradjon a gyerekével… A "hülye vejünk" rengeteget dolgozik, jól keres, és ragaszkodik a családjához.
– Jól keres? Rendben van. Én sem kerestem rosszul, még most, nyugdíjasként is hazahozom a magamét. És én nem ragaszkodom a családomhoz? Dehogynem! Csakhogy nem pukkadok szét az öntudattól.
– Édesem, ne dühöngj, inkább az utat figyeld – mondta a nő –, mert ahhoz még fiatalok vagyunk, hogy ma este fejezzük be a földi pályafutásunkat itt, az M7-esen!
– Bezzeg a vejedet nem figyelmezteted ilyesmire, mert ő remekül vezet. Ugye? Emlékszel, hogy augusztusban egyszerre indultunk Siófokra, de őurasága húsz perccel hamarabb ért oda, mint mi? Láttam rajta, hogy virul a feje, mert gyorsabb volt, mint én. Legyőzött. Közben alig engedi volánhoz a lányunkat, pedig Vera nő létére nagyon jó sofőr – replikázott a férfi.
– Ha jól meggondolom, engem is ritkán enged a férjem a volán mellé – mondta a nő, és a hangjában nevetés bujkált.
– Igazságtalan vagy! Azért vezetek én, mert te azt mondtad, hogy mindig eltévedsz, és nem tudsz tájékozódni. Szóval ez ronda megjegyzés volt – jelentette ki a férfi, majd rosszkedvű csend ereszkedett közéjük.
Hazaértek, a férfi bekapcsolta a televíziót – meccs volt –, kivett a hűtőből egy sört, és kényelmesen elhelyezkedett a fotelban. Közben a felesége rémülten nézett körül a nappaliban. Csatatér. Hiszen amikor elindultak a lányukhoz, Érdre, már nem volt ideje arra, hogy elpakoljon a szomszédban lakó, másik unokája után. A kétéves kisfiú szétszórta a legóit, kihajigálta a játékdoboz teljes tartalmát, a szoba közepén hagyta a bábokat, ráadásul szétkente az asztalon a palacsintához kikészített fahéjas cukrot. Minden ragadt. – Uramisten, holnap nyolcra megyek a munkahelyemre, de ez a kupleráj nem maradhat itt! – sóhajtotta. Tehát összeszedte a játékokat, letisztította az asztalt, elmosogatta a tányérokat, poharakat, bögréket. Mire végzett, a férje szépen elszunyókált a tévé előtt, tehát csöndesen rázogatta, ébresztgette.
– Menj át a hálószobába, nem alhatsz itt, a nappaliban! – mondta kedvesen, közben érezte, hogy nagyon fáradt. – Holnap korábban mész dolgozni, miért nem feküdtél már le? – kérdezte a férje, majd megölelte a feleségét, és jóízű ásítással ballagott át a hálószobába.
– Azért nem feküdtem le, mert egy kicsit cselédkedtem! Mint a lányunk a hozzád kísértetiesen hasonlító vejünk mellett – kiabálta a nő új erőre kapva, miközben elrakta a férje üres sörösüvegét, és kimosta a poharát, majd harcra készen betrappolt a hálószobába. De a férje nem hallott semmit, mert mélyen aludt, mint egy nagy, sértett medve.
