– Elkapott valami vírus, de semmi baj, megmérem a lázamat, beveszek egy lázcsillapítót, holnapra kutya bajom… – Kitartóan kereste lázmérőt, de váratlanul nyögést, köhögést hallott az emeleti hálószobából. – Gyere már, nagyon rosszul vagyok, nem is törődsz velem, tőled meg is halhatok – kiabálta a férje, mire abbahagyta a keresgélést, és rémülten szaladt fel a lépcsőn. A férje iszonyatosan festett. Nyakig betakarózott, a fejére rátakert egy hatalmas, kockás pokrócot, az ágy mellett hegyekben álltak a piszkos zsebkendők, a bögrék, a vitaminok.
- Uramisten, te itthon vagy? Máskor csak hat után szoktál hazaérni! És egyáltalán hogy nézel ki? Mint egy kövér török pasa. Mi a csudának van a fejeden az az óriási pokróc? – kiáltotta, aztán hirtelenjében elfeledkezett arról, hogy maga is pocsékul érzi magát, és kitört belőle a nevetés. – Ne haragudj, kedvesem, de így nem nézhet ki egy emberi lény…!
- Röhögj ki nyugodtan, amikor a végemet járom! – nyögte a férje, majd síri hangon előadta, hogy már kettőkor eljött a munkahelyéről, mert rázta a hideg, és fájt a torka. - Hívtalak a mobilodon, de eszed ágában sem volt felvenni – folytatta sértetten.
- Kikapcsoltam a délelőtti értekezleten, és úgy hagytam – magyarázta ő, de a férjét nem érdekelte a válasz.
- Sok influenzás beteg hal meg mostanában, rossz lesz neked nélkülem – sóhajtotta, és egy hatalmas orrfújással adott nyomatékot a szavainak.
- Megmérted a lázadat? - kérdezte, mire ismét a sírból jött a válasz. – Harminchét hat...
- Jaj, szívem, ez nem láz! – mondta ő ingerülten, majd felkapta a lázmérőt, hogy megtudja a saját hőmérsékletét. Kereken harmincnyolc volt. – Pár perc múlva hat a lázcsillapító, és akkor kibírom ezt az estét – gondolta bizakodva. Ekkor visított fel váratlanul a vezetékes telefon. – Anyukám, feltétlenül el kell mennünk egy hivatalos vacsorára, de az anyósom beteg lett, és csak te tudsz segíteni rajtunk. Fél óra múlva ott leszünk nálatok Mátéval. Rendben? - hadarta.
- Kisfiam, én is beteg vagyok egy kicsit – mondta csöndesen, mire a harminchét éves „kisfia” gyorsan válaszolt. – Anyu, Máté is náthás, majd gyógyítjátok egymást!
Imádott ötéves unokája pocsék állapotban volt. Csúnyán köhögött, folyt az orra, de szerencsére nem volt láza. A vacsoráját nem ette meg, fürdeni sem akart. Nagy nehezen lefektette a nappaliban, és mesélni kezdett. Először olvasott, aztán maga talált ki meséket, de a gyerek nyűgösködött, és nem akart aludni. Énekelgetett neki, ám amikor Máté végre elszenderedett, felharsant a férje kétségbeesett kiabálása az emeleti hálóból. - Csinálj nekem mézes teát, mert mindjárt megfulladok!
Felvitte a teát, de azért kitört. – Őrület, hogy te a legkisebb náthába is belehalsz! - De nem tudta befejezni a mondókáját, mert a földszintről felharsant az unokája kiáltása: Mama, ha nem jössz le, rögtön hányni fogok! (Nem hányt, csokit kért, nem kapott…)
Már tíz óra is elmúlt – a török pasa és az unokája békésen hortyogott, ő épp mosogatott -, amikor ismét csörrent a telefon. A fia volt. – Anyukám, jól vagy és minden rendben?
– Hogyne kicsikém, én remekül vagyok, jobban nem is lehetnék, csak a szegény fiúk nagyon betegek!
