Nem jutott. A többség békésen belenyugodott, ám az az ötéves forma kislány, aki épp sorra került volna a nagypapájával, felháborodott. – Ha az előttünk álló fiú csak egy perecet vesz, és nem kettőt, akkor nekem is jutott volna – kiáltotta hangosan.
– Ne haragudj, kicsikém, mi azért vettünk kettőt, mert Danikának vinnie kell a testvérének is… - magyarázkodott zavartan a fiúcska nagymamája, de a kislány vigasztalhatatlan volt.
– Senki nem vett kettőt, csak ti – mondta könnyes szemmel, miközben Danika, kezében a két pereccel, elgondolkodva nézett rá.
– Gyere Pannikám, nem azért jöttünk színházba, hogy együnk – mondta a nagypapa, majd kézen fogta a kislányt, és elvezette a büfépult elől. Ennek hatására a „kétpereces” kisfiú hirtelen elengedte a nagymamája kezét, és utánuk szaladt.
– Tessék, neked adom – nyújtotta a kislány felé az egyik perecet, mire a lányka szeme felragyogott, elvette a „kincset”, és boldogan beleharapott. – Köszönöm, kedves vagy – mondta teli szájjal. A két gyerek egymásra mosolygott, és nagy egyetértésben majszoltak tovább.
Ekkorra verekedte át magát a tömegen a nagymama, és rémülten fordult az unokájához: faképnél hagytál, megijedtem, hogy elvesztelek. És mit műveltél nélkülem?
– Aranyos volt, az unokámnak ajándékozta az egyik perecet – mondta a nagypapa –, ki is fizetem önnek.
– Hogy képzeli? Büszke vagyok Danira, hogy ilyen jószívű – felelte a nagymama, majd szomorúan folytatta.
– Azért kell nekünk mindenből duplát venni, mert a menyemnek az igazságos nevelés a mániája. Számára ez azt jelenti, hogy a testvérek mindenből ugyanazt kapják. Én ezt őrültségnek tartom, de ő a parancsnok… Ha veszek egy árva szelet csokit Daninak, azonnal megszólal bennem vészcsengő: a húgának is meg kell vásárolnom ugyanezt, különben botrány lesz.
A nagypapa együttérzőn nézett rá, majd udvariasan bemutatkozott.
– Az én helyezem sem jobb – legyintett lemondóan. – A menyem, de a fiam is az egészséges életmód híve, tehát kategorikusan megtiltották, hogy bármilyen édességet vegyek Panninak. Azért álltunk sorba perecért, mert azt talán megbocsátják, ha megtudják…
– Nem fogják megbocsátani, mert a perec lisztből készül – nevetett rá a kislány, majd huncut mosollyal hozzátette: ne mondjuk meg nekik!
E mondat hatására a felnőttek azonnal tiltakoztak.
– Kicsikém, az elhallgatás is hazugság – mondta nagymama.
– Panni, ne beszélj butaságot! Apa és anya nagyon szeret téged, az egészségedet akarják óvni – magyarázta a nagypapa, majd kedvesen fordult a nagymamához.
– Ha már ilyen szépen összeismerkedtünk, nem ülnek mellénk a második felvonásra? Van mellettünk két üres hely.
A következő percben a tűzről pattant Panni már meg is fogta Danika kezét, hogy elvezesse az új helyére, mire a nagymama és a nagypapa összemosolygott.
– Az utóbbi két évben csak Danival voltam színházban, mert az uram két éve elment, és én bezárkóztam, mint az özvegyek általában… – mondta a nagymama.
– Majd a jövő héten elmegyünk mi ketten, együtt – vágta rá a nagypapa, aztán gyorsan hozzátette: én már négy éve élek egyedül.
– De hol vannak az unokáink? – kiáltotta a nagymama, aztán a következő percben úgy szaladtak a színházterem felé, mint a gyerekek.
