Pedig itt, ezen a kicsi erkélyen mindig meggyógyította a lelkét a panoráma. Kit érdekelt, hogy egy panelház sokadik emeletén lakik, amikor napsütésre ébredt, és a reggelente üdvözölte a folyót, amelyen már hajnalban táncot járt a fény. Csakhogy most szürkén-szomorúan locsogott a Duna, és Margit királylány szépséges szigete is ledobta már a zöld ruháját. – Fakó minden – sóhajtotta, de aztán Vacak úr, a „százéves” macskája a lábához dörgölőzött. Valószínűleg megérezte, hogy máskor csupa élet gazdája keserű gondolatokkal bíbelődik.
– Édes vagy, Vacak – sóhajtotta, miközben maga sem értette, miért ilyen rossz a kedve. – Talán a fény hiánya, tán ez a szomorú idő keserít el – gondolta, majd hirtelen eszébe jutott, hogy itt, az erkélyen beszélte meg jó néhány évvel ezelőtt az őrangyalával meg a Jóistennel, hogy vállalkozik egy komoly műtétre. Most is jól emlékezett arra, hogy fáradt, beteg nőként ült ki a napfényben ragyogó erkélyre, majd energikusan és magabiztosan tért vissza a nappaliba. – Azt súgták az égiek, hogy nem halok még meg, mert rengeteg dolgom van a Földön, sokakat kell szeretnem. És lám, most itt vagyok – töprengett tovább, majd váratlanul az asztalra csapott, amitől Vacak úr úgy megijedt, hogy egy ifjonc cica gyorságával rohant ki az előszobába.
– Lárifári, mit kesergek? Most jelent meg életem első könyve, és holnapután együtt lépek fel a legkedvesebb színész barátommal. Ráadásul azt mondták a szervezők, hogy népes közönség vár ránk – gondolta, majd hirtelen eszébe jutott az egyik kedves barátnője, akit régen látott. Felkapta a telefont, már hívta is. A hangja nem volt olyan fényes, mint máskor, de a barátnő rögtön belelkesedett.
– Hú, de korán hívsz, sebaj! Megszépíti a napomat, hogy eszedbe jutottam. Holnap meglátogassalak? Épp azt tervezem, hogy főzök egy kondér bablevest. Viszek neked belőle. Redben?
Aztán másnap, kicsit átfagyva, beállított a barátnő. Csinos ételhordóval a kezében, mint egy karácsonyi angyal. Belibbent a konyhába, és vezényelni kezdett. – Kérek egy lábost, áttöltöm neked a bablevest, és szükségem van egy tányérra is! Arra gondoltam, hogy megleplek még valamivel, mert tudom, nem vagy nagy hős a konyhában – mondta, majd szépen elővett az ételhordóból hat darab palacsintát. – Nem töltöttem meg, mert régen mindig üresen etted – magyarázta jókedvűen, de a következő percben megrémült. – Úristen, mi van veled? Miért lettél ilyen fehér? Rosszul vagy? Szólalj meg! – kiáltotta, majd ámulva nézte, hogy a barátnője egyszerre sír és nevet.
– Nem fogod elhinni – dadogta ő könnyes szemmel –, tegnap éjjel arról álmodtam, hogy édesanyám gyakran adott palacsintát a bableves után. És úgy ébredtem, hogy a számban éreztem a palacsinta ízét… – Örömet akartam neked szerezni – mondta a barátnő csöndesen –, mert tegnap nem volt vidám a hangod.
– Jaj, Istenem, már megint üzentél! – nézett fel az égre. – Hogy merek én keseregni, és sajnálgatni magam, amikor megint kaptam egy kondér szeretetet? És olyan mindegy, hogy a szeretet hat palacsinta, hat szál virág, vagy hatvanezer forint képében érkezik-e! A lényeg az, hogy most megint csupa öröm a lelkem, és ebből kutya kötelességem adni a fiaimnak, az unokáimnak és mindenkinek, akivel csak találkozom.
Aztán szépen leült, jóízűen bekanalazta a levest, majd a hat palacsintán megosztoztak. A barátnő nem kért – megette a maga adagját sütés közben –, tehát négyet tüntetett el ő, kettőt pedig Vacak úr, a kötelezően előírt fogyókúrája ellenére.
Utóirat: A színészek úgy emelgetik az írás hősét, hogy "TarrMari". A Madách Színház súgója. Hetvenhét éves, sokat dolgozik, a kevésből is ad a nála szegényebbeknek, az élete telis-tele van csodával. Idén lett elsőkönyves író, és Dunai Tamás társaságában önálló műsorral járja az országot. Közben terjeszti a hitet és a reményt: "az út vége éppolyan szép lehet, mint a kezdete!"
