– Amióta unokáid vannak, te megszépültél! De egy szépasszony is ebédeljen rendesen, ülj már le! Ám a felesége meg sem hallotta az udvarlást, mert a hároméves Máté épp kiborította a levest, az ötéves Gergő pedig sehogy sem boldogult a főtt hússal. Az asszony gyorsan eltűntette a nyomokat az asztalról, segített Gergőnek a hússal vívott harcában, majd letelepedett, és kérdőn nézett a férjére.
– Mit mondtál?
– Semmit – morogta a férfi sértetten, és kívülállóként figyelte, hogy Zsuzsa milyen nagyokat nevet a két gyerekekkel. Felvágja a rántott húst, a krumplipüréből gombócokat formál, majd szemet, szájat kanyarít rájuk…
– Kipukkadok, finom volt – jelentette ki az ötévesük, miután magába tömött két csokoládés palacsintát az ebéd végén. A Kicsi még küzdött a másodikkal, de a következő percben már tettre készen nézett körül: – Mit játszunk?
– Semmit – vágta rá a férfi – nem éppen nagypapás kedvességgel –, most szépen sziesztázunk egy kicsit. Anyuék délután négyre jönnek értetek, addig alszunk.
– Mama nem akaj aludni, a mama legózni akaj – felelte a Kicsi, mire Zsuzsából kitört a nevetés. – Én soha nem fáradok el, ugye?
Annyit azért elért, hogy egy félórácskára lekuporodjanak a fiúk a kanapéra, miközben ő felolvasott egy mesét. Aztán a Kicsi – akinek a szeme sem áll jól, és csak akkor boldog, ha mozgásban lehet – rafináltan kiosont a mosdóba, de nem az ágyra érkezett vissza, hanem a legóval teli doboz mellett landolt.
– Mama, neked építek gyönyöjű házat – mondta ragyogó mosollyal, amitől a nagymamája menetrendszerűen elolvadt. Tehát Zsuzsa is felpattant – az ötéves pedig boldogan mászott le a kanapéról –, és a következő percben a trió lekuporodott a szőnyegre, majd nekiláttak egy legóhajó építésének. Közben nevettek, a fiúk összevesztek és kibékültek, majd bemutatták az énektudományukat is.
Mit csinált eközben a nagypapa? Sértetten ült a fotelban (fél szemmel egy meccset nézett), közben célirányos megjegyzésekkel „irányította” a játékot.
– Máté, ne vedd el a bátyád játékát!
– Gergő, rossz helyre építed ablakot!
– Zsuzsa, ne segíts a Kicsinek, hadd jöjjön rá ő, hová fér el az a zászló!
Mire a lányuk és a vejük másfél órás késéssel befutott, a nagypapát a fotelban találták (szunyókált), Zsuzsát a két kisfiúval a kertben. Fociztak. – Apa nem játszik? – kérdezte a lányuk, mire az ötéves titokzatos ábrázattal súgta az anyjának. – A papa haragszik a mamára.
– Miért haragudna? – nézett Zsuzsa az unokájára ámulva.
– Mert azt mondta, hogy te szép nagymama vagy, csak nem hallottad…
– Ebből gyerekből nyomozó lesz, mert mindent lát, mindent hall, mindent megfigyel – állt fel a papa a fotelból, és végre valahára elmosolyodott, mire a két fiú a nyakába csimpaszkodott. Zsuzsát elöntötte a pulykaméreg e férfiszolidaritás láttán. – Egész délután pihent, én meg ugráltam, és most ölelkeznek?
Amikor a csapat elvonult, és kettesben maradtak, még mindig dúlt-fúlt magában. – Mit beszélt ez a gyerek? – Nem is mondtad, hogy szép nagymama vagyok – nézett sértetten a férjére.
– Dehogynem, csak te soha nem figyelsz rám! Meg sem hallottad, mert szerelmes vagy az unokáidba. Helyettem!
– Megőrültél – meredt rá Zsuzsa.
– Nem, csak azt akarom, hogy néha engem vigyél fel a padlásra – felelte a férje, majd egymásra néztek, és egyszerre tört ki belőlük a parttalan, véget nem érő, egészséges röhögés.
