- Elegem van abból, hogy az okos-tehetséges, rengeteg pénzből iskoláztatott lányom agyondolgozza magát annál a kemény multicégnél, ahol vezető beosztású rabszolga lett, közben a tohonya, "haj' de tehetséges!" reklámgrafikus vejem kényelmesen éldegél! Hol van munkája, hol nincs - üvöltötte a hatvanéves Zsolt a munkából hazaérve. A felesége pontosan tudta az együtt töltött harminc év tapasztalatai alapján, hogy az ilyen szangvinikus viharok gyorsan lecsendesülnek, tehát lenyelte a választ, és a békés feloldás mellett döntött.
– Édesem, pontatlanul fogalmazol, hiszen kettőnknek van lányunk és vejünk is – mondta mosolyogva, majd kényelmes mozdulatokkal sonkát, császárhúst, retket és salátát pakolt az ebédlőasztalra. "Kész a vacsora!"
– Ennyi a válaszod? – meredt rá Zsolt; de már nem ordított, mert lelkesen tömte magába a finom falatokat – mire ő széles mosollyal felelt. – Ennyi. Hiszen ismerem az "üvöltős belépőd" okát. A lányunk engem is felhívott azzal a hírrel, hogy a férje kapott egy komoly megrendelést, de a teljesítéséhez három hétig Ausztriában kellene dolgoznia, és most gondolkodik, elvállalja-e...
– Normális ez a gyerek? – emelte fel a hangját újból Zsolt. – Fél éve alig kapott megbízást, a lányunk keresetéből élnek, és most őurasága gondolkodik... Megőrülök!
– Ne őrülj meg, ez az ő dolguk! Valószínűleg nem akarnak három hétig távol lenni egymástól – mondta az asszony, mire Zsolt újból rákezdte. – Egy férfinak az a dolga, hogy eltartsa a családját. Én nem tettem meg mindent, hogy nektek a lehetőségeimhez mérten nyugodt életet biztosítsak? Nem dolgozom még most, hatvanévesen is keményen? Te szépen elmehettél előnyugdíjba, én meg húzom az igát. De ez így normális!
– Azért jönnek hozzám a gyerekek szép számmal délutánként angolórára – szúrta közbe az asszony.
– Mert rendes és lelkiismeretes vagy, olyan, amilyennek megismertelek – mondta Zsolt szeretettel. – A mi családunk ilyen. De hogy került a lányunk mellé ez a tohonya, tétova alig-férfi? Állandóan hallgat, tépelődik, bizonytalankodik, inkább motyog, mint beszél. Egy pohár sört sem tudtam vele meginni még, pedig már három éve feleségül vette a gyerekünket.
– Mondd inkább úgy, hogy a lányunk vette őt férjül. Egyébként jobban szeretnéd, ha inna? – nevetett az asszony.
– Nem értem, miért véded! – kiabálta Zsolt dühösen.
– Azért védem, mert a lányunk szereti, és boldognak látom mellette. És ő az egyetlen vejem – mondta a feleség, közben érezte, hogy nem bírja már sokáig, ő is robbanni fog. De Zsolt nem érezte meg a veszélyt, és rendületlenül folytatta. – Ez a tutyimutyi alak még egy vízcsapot sem tud megjavítani, és elviseli, hogy a nő keressen többet! Nem ilyen jövőt képzeltem a lányunknak...
Ez volt az a pillanat, amikor az asszony sem bírta tovább, és minden átmenet nélkül ordítani kezdett. Felfuvalkodott macsónak, öreg hólyagnak titulálta a férjét. Mondták, egyre mondták a magukét – felemlegették tíz-húsz évvel ezelőtti sérelmeiket –, majd a kimerítő, hosszú veszekedés kellős közepén Zsolt váratlanul átkarolta a feleségét. – Nem vagyunk mi normálisak, öljük egymást egy tohonya kölyök miatt – mondta fáradtan, majd váratlanul a fejére csapott. – Uramisten, mekkora barom vagyok! Ma volt a Real Madrid-Bayern München, és én itt kínozlak téged szegénykém, pedig milyen remek estém lett volna, ha megnézem! Tegnap még sört is hoztam, hogy legyen itthon a meccshez! Ó, én hülye!
A felsége dühös volt, de látva Zsolt őszinte kétségbeesését, fáradtan elmosolyodott. – Nehéz veled – mondta csöndesen, majd beballagott a dolgozószobába, hogy lezárja a számítógépét, de nem tette, mert észrevett egy új e-mailt.
– A kedvenc vejed írt nekünk – kiabálta a férjének.
– Azt írta, hogy nem vállalja el az ausztriai munkát – felelte Zsolt epésen a hálószobából.
– Nem írt semmit, valamiféle meccsrészleteket mellékelt – mondta, mire a férje beszaladt a dolgozószobába.
– Élete első jó húzása – dörmögte csöndesen, aztán megnézte a tizenegyeseket, amelyekkel a németek megszerezték a győzelmet.
– Remek kapus ez a Neuer – mondta a feleségének elégedett vigyorral, amikor mellébújt az ágyba.
