Hiába családi ünnep, karácsonykor sem adatik meg mindenkinek, hogy a szeretteivel legyen. „Család? Azt tudom, hogyan nem szabad működtetni. Mi az, ami eltaszítja egymástól a családtagokat: a verés, a kínzás, az állandó terror” – osztja meg Dávid, amikor leülünk az átmeneti hajléktalanszálló közösségi terében beszélgetni.
Dávid igazi különc
„Ugye hogy igazi különc? Én voltam az ügyeletes, amikor beköltözött, kíváncsivá tett. Egyből éreztem: ő nem ide való az akcentusával, a kinézetével, a tudásával. Ezért szerettem volna, hogy én lehessek Dávid mellett” – avat be Horváth-Papp Zsuzsanna szociális munkás. Itt, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) Kocsis utcai átmeneti hajléktalanszállójában ugyanis minden lakót egy segítő támogatja abban, hogy az élete jó irányt vegyen.
Dávid különcségére magyarázatot adhat a múltja, amibe szép lassan, apránként avat be. Az anyja, mivel „finoman szólva nincs jó ízlése a férfiak terén” három bántalmazó kapcsolaton vitte őt végig. A vér szerinti apja alkoholista, akitől három éves korában szabadultak meg, majd jött egy agresszív nevelőapa. Ő volt, hogy hónapokig bezárva tartotta Dávidot a testvérével együtt, akik így nem mehettek ki a lakásból. Vele házat is vettek Cinkotán, de a devizahitel és a szakítás miatt az teljesen elúszott, így Dávid anyjának ismét tovább kellett állnia két gyerekkel. „Akkor költöztünk az anyám új partneréhez egy kis községbe, Egertől félórányira. Ez a férfi a fejébe vette, hogy én antiszociális vagyok, mert sokat ülök a számítógép előtt, és az ilyen emberek olyanok, mint egy ketyegő bomba. Egy idő után már aludni se mert, mert attól félt, hogy én majd kést döfök a hátába.”
Dávid nem véletlenül ült annyit a gép előtt, a játékokba menekült. A beszéd is ezért megy néha nehezen: nem volt kihez szólnia, és legfőképpen a neten talált, külföldi játékostársaival kommunikált angolul.
Nem volt körülöttem senki, és bár alapvetően nem vagyok magányos farkas típus, mégis azzá váltam. Az internet világa tudott elszakítani a valóságtól.
Üres kézzel érkezett Pestre
Aztán újabb gödör következett, az eddigi legmélyebb. Mivel Dávid anyja Pesten dolgozott, eleinte csak hétvégente látták, később kéthetente, aztán pedig még ritkábban. Nem meglepő módon tehát ez a kapcsolat is zátonyra futott, és Dávid még aznap este az utcán találta magát.
Személyes tárgyaim, fényképeim sosem voltak, csak egy szemeteszsáknyi ruhával indultam el, de végül attól is meg kellett válnom, mert egyszerűen nem bírtam el.
Az első éjszaka csak ment és ment, amíg meg nem virradt, és el nem indult az első buszjárat Eger felé. Ott eltöltött néhány éjszakát egy hostelben, hogy kicsit pihenjen, aztán feljött Pestre. Egy ismerőse felajánlott neki egy szobát, de arra még pár napot várnia kellett, addig jobb híján az utcán ragadt.
Egy padon húztam meg magam, de nem volt vészes, szerencsére nyár volt.
Itt megint fordulat következett be, vagyis inkább csak egy kis kanyar: egy játékostársa felajánlotta, hogy próbáljon szerencsét Németországban. Csakhogy három hónap után ennek is vége szakadt: „lakást azért nem találtam, mert nem volt munkám, munkát pedig azért, mert nem volt állandó lakcímem. Tipikus róka fogta csuka esete.” Magyarországra visszatérve ismét tíz nap hostel – most egy tízágyas szoba – majd ezt követően merült fel a hajléktalanszálló ötlete. „Azonnal felvettek, mert látták, hogy fiatal és ápolt vagyok. Fix ágyam van, ráadásul reggel sem kell elhagynunk a szállást, mint sok más helyen. Másfél éve lakom itt, és bár papírforma szerint legfeljebb két évig maradhatunk, én addig kaptam haladékot, amíg tanulok.” Jelenleg ugyanis esti iskolába jár, ebben pedig a Van Esély Alapítvány ösztöndíjjal támogatja.
A tanulás jelentheti a kiutat
Nem akarta ő annak idején félbehagyni a tanulást, de a körülmények miatt kénytelen volt. Az alapítványhoz benyújtott pályázat közös munkát is jelent: hetente többször beszélnek Zsuzsával, aki az iskolai feladatokban is igyekszik őt támogatni. „Az eredeti végzettségem magyar-történelem szakos tanár. Szoktunk együtt tanulni, de nagy segítségre nem szorul, mert amit ő órán hall, azt megjegyzi.” Dávid helyesbít: „ha valami érdekel, beleásom magam, és sokáig megmarad. A játékostársaim anno el is neveztek két lábon járó Wikipédiának. Ami viszont hidegen hagy, az nehezen marad meg a fejemben.”
Eredetileg állatorvos akart volna lenni, aztán mást hozott az élet. Dávid célja most, hogy a következő tanévben leérettségizzen, és találjon egy állandó, bejelentett állást. Az esti iskola miatt ugyanis most csak ideiglenes munkákat tud vállalni, számítógépes játékprogramokat ír, pedig sosem tanulta, hogyan kell. Így látja magát a távoli jövőben is: stabil munka, lakás. Zsuzsa szerint azon kívül, amit meg tud teremteni magának, Dávid nem vágyik nagy dolgokra. Felidézte, hogy egyszer gyűjtést szervezett neki egy általános iskolai osztály.
Azt kérték: írja össze, mire van szüksége. Dávid első reakciója az volt, hogy mindene megvan, pedig csupán két-három személyes tárgya van, amiket idebent készített a kézműves foglalkozásokon. Végül azért csak leírta: táskát szeretne a tankönyveinek, de jól jönne egy üres füzet és egy epres energiaital is.
Áttérünk a jövőre, saját családra, gyerekekre. „Mostanra teljesen lemerült a szociális akksim. Ha lesz saját családom, tanulnom kell a kötődést. Egyszerűen nem tudom, hogy mutatják ki az emberek a szeretetet, az alapok nincsenek meg. Azt tanultam meg az apámtól, anyámtól, nevelőapámtól, hogyan ne éljen egy család."
Jól valószínűleg úgy kell csinálni, hogy nem kínzom, nem verem, nem degradálom a gyerekeimet. Azt hiszem, én képes lennék szeretni, ezzel a családban egy amolyan feketebárány vagyok.
Dávid szemében érthető módon a karácsony témára sem jelent meg a szikra.
Itt a szállón lenézek majd az ünnepségre, de egyébként ez is ugyanolyan nap, mint a többi, csak az emberek buzgóbbak odakint. Nem utálom én a karácsonyt, egyszerűen semleges.
Szinte felfoghatatlan, de őszintének látszik, amikor azt mondja: ő nem irigy senkire. Szerinte ugyanis – bár ki nagyobb, ki pedig kisebb súllyal, de – mindenki cipeli a saját sorsát. „Persze én is vagyok sokszor padlón. Olyankor alszom, amennyit csak bírok, akár egész nap. Vannak hetek, amikor egyáltalán nem keresem senki társaságát. Ez persze egy ilyen helyen azért elég nehéz, hiszen négyen vagyunk egy szobában.” A tanulás azonban – amely a kiutat jelentheti Dávid számára – ebben is segítségére lesz, hisz minden kedden és csütörtökön ott kell ülnie az iskolapadban.
