Nélkülözhetetlen
Bár sajnos, máig kevés kultúrában kapják meg az őket méltán megillető helyet, a gyógyításban az ápolók az orvossal egyenrangú munkát végeznek, a beteg élete, gyógyulása nagyrészt az ő kezükben van. Ma már tudjuk, hogy a szakszerű, gondos ápolás egy sokrétű tudást igénylő szakma, de ez korábban, évszázadokon át egyáltalán nem volt így. A XIX. század közepéig az orvos munkáját segítő ápolók legfeljebb tapasztalataikból szerezték ismereteiket. Érdemes felvillantani az előzményeket is, kik azok, akik úttörő munkájukkal elősegítették az ápolónőképzés megteremtését, a korábban legfeljebb jóindulatú laikusok által végzett munka magasan képzett szakmává válását.
Segítők
A középkor évszázadaiban orvosok mellett dolgozó, világi betegápolók kevesen voltak, és - ahogy dr. Kapronczay Károly ápolástörténeti összefoglalójában olvasható - azok sem örvendtek jó hírnévnek, mivel tudatlansággal és visszaélésekkel vádolták őket. A hadseregben, hadjáratok alkalmával az idősebb, gyengébb, vagy a könnyebb sérülésekkel hátramaradó katonákat bízták meg beteg társaik ápolásával, de ők még tapasztalati ismeretekkel sem rendelkeztek.
A legmegbízhatóbbak, az ápolói szakma igazi elindítói azok a szerzetesek voltak, akik a gyógyítással élethivatásszerűen foglalkoztak. A férfi és a női szerzetesrendek között volt több olyan, ahol a belépőket nemcsak a szerzetesi életre, hanem az ápolási teendőkre is felkészítették. Ilyen volt például az irgalmasok, a bencések, a Szent Erzsébet Nővérek szerzetesrendje, Szent Vince Szeretetleányai, amely rendek többnyire saját ispotályt tartottak fenn, de olykor városi szegényházban, kórházban is tevékenykedtek.
Milyen legyen a jó ápoló?
A XVIII. század végén ébredtek rá először, hogy valamit hazánkban is tenni kellene a betegápolók képzéséért, a gyógyítás körülményeinek javításáért: 1786-ban adták ki itt is az osztrák területen már fél évszázada kötelező erejű kórházi és szegényházi rendtartást. Ez az orvosok feladatává tette a betegápolók kiképzését, és értük, elöljárójukként szakmai felelősséget is kellett vállalniuk. A betegápolók a kórházak felügyelésével megbízott országos főorvos ellenőrzése alá tartoztak.
Több mint kétszáz évvel ezelőtt tartották az első világi tanfolyamot ápolók részére a Rókus Kórházban. A betegek mellett dolgozókkal szemben annyit követeltek meg, hogy egészségesek, jó erkölcsűek legyenek és érezzék kötelességüknek az ápolási munkát. (Ezeknek a feltételeknek a jelentőségét jobban megérthetjük, ha tudjuk, hogy a korabeli városi kórházakban rossz híre volt az ápolóknak: nemegyszer piszkosnak, kicsapongónak, részegesnek, tolvajnak bizonyultak.)
Mennyi a normál nyugalmi pulzus, és mikor a legjobb megmérni?
Nyereményjáték szabályzat 2025.11.
A lámpás hölgy
A XIX. század elején Bécsben megjelent az első ápolástani tankönyv, amely segített a képzésben, de az ápolás továbbra sem tartozott a bevett szakmák közé. Az ápolóképzés meghatározó alakja Európa-szerte egy angol arisztokrata hölgy, Florence Nightingale lett, aki bejárta Európát, gyűjtötte és rendszerbe foglalta az addigi, szerzetesrendi betegápolási ismereteket, megalapozta a nővérképzést, és - nem kevésbé fontos - a személyes példájával bizonyította, hogy még egy ladynek sem lealacsonyító szenvedő embertársain segíteni.
- Az ápolás szent és tiszta hivatás, hiszen a szenvedőknek enyhülést, a haldoklóknak könnyebbséget, a gyógyulóknak életet ad. Az ápolónő legyen józan; becsületes és megvesztegethetetlen; legyen igazmondó és megbízható; legyen pillanatra pontos és hajszálig rendes; gyorskezű, de nem kapkodó; szolid, de nem lassú; nyájas, de nem fecsegő; tapintatos, de sohasem tétovázó; legyen derűs és bizakodó; tiszta saját személyében és tisztaságot teremtő a beteg körül; legyen szíves és szolgálatkész, a betegre gondoljon és nem önmagára - írta Florence Nightingale. A krími háború idején rettenetes körülmények között szervezett hadikórházat a sebesült katonáknak, napi húsz órában dolgozott, higiéniás rendszabályokat vezetett be és irányította az ápolókat.
A tevékenységének hatékonyságáról egy adat: 42 százalékosról 2,2 százalékosra csökkentette le az irányítása alatt álló hadikórház halálozási arányát. Maga még éjjel is gondozta a sérülteket - ezért "a lámpás hölgy" néven vonult be a gyógyítás történetébe. A betegápolók képzésére tett kezdeményezéseit a Vöröskereszt folytatta.
A magyar Nightingale
A magyar betegápolás ügyének az 1848-49-es szabadságharc adott lendületet. 1848 decemberében Eckstein Frigyes sebészprofesszor a sebészhallgatók számára betegápolói tanfolyamot szervezett a tábori kórházak részére.
A nők is ki akarták venni a részüket a nemzet ügyéből: a Nőegyleteken belül megalakultak a betegápoló egyletek, melyeknek tagjai Flór Ferenc javaslatára részt vettek a kórházak munkájában. Hazánkban is egy nő állt a nemes ügy élére: Kossuth Lajos húga, Kossuth Zsuzsa, mint "az összes tábori kórházak főápolónője" vette kézbe a tábori kórházak irányítását. Három hónap alatt több mint hetven tábori kórházat hozott létre, és gondoskodott azok lehetőségekhez képest mind jobb felszereléséről is. Nőtársait újra meg újra csatlakozásra, segítségre, a sebesültek ápolásában való részvételre szólította fel. A szabadságharc bukásáig Barna Ignác orvossal járta az országot és együtt próbálták javítani a betegellátás feltételein. Tevékenysége miatt bíróság elé állították, külföldre száműzték, végül fiatalon, tüdőbetegségben az Amerikai Egyesült Államokban érte a halál.
Egylettől az egyetemig
1879-ben megalakult a Magyar Országos Segélyező Nőegylet, és a Vöröskereszt iránymutatásának megfelelően céljául tűzte ki az ápolónőképzés megvalósítását, képző intézmények felállítását. 1885-ben létrehozták a Betegápolónői Intézetet, mint oktató és módszertani központot. 1906-ban megalakult a Magyarországi Betegápolók Országos Egyesülete. 1918-ban a Stefánia Szövetség indította meg anya- és csecsemővédőnői tanfolyamait. 1920-ban a debreceni egyetem orvosi kara mellett felállították a képéves Ápoló- és Védőnőképző Intézetet. 1922-től a Magyar Vöröskereszt is újraindította tanfolyamait, megalakult a Mártha Ápolónő Egyesület, a Diakonissza Ápolónőképző Intézet és a Pesti Izraelita Nőegylet Ápolónő otthona. 1927-ben az Országos Közegészségügyi Intézet kidolgozta az egységes ápolónő- és védőnőképzés alapelveit.
1950 után az egészségügyi szakiskolákban, 1965-től szakközépiskolákban képeztek ápolókat. Negyven éve alakult az Egészségügyi Központi Továbbképző és Szakosító Intézet, 1988-tól pedig az Orvos-továbbképző Egyetem Egészségügyi Főiskolai Karán diplomás ápolóképzés is folyik.
Legjobban: