Már porladnak az idős M. bácsi csontjai, aki egy szép júniusi délelőttön bekopogott irodám ajtaján ...
- Professzor úr! Ráér egy percre?
Nem mondhattam nemet, hiszen M. bácsi közeli munkatársam nagybátyja volt, akkor már jóval túl a nyolcvanon. Nehezen vonszolta magát, de szellemileg teljesen ép, pici ébenfekete szeme úgy csillogott, mint egy ügyes borbélyé.
- Professzor úr, nekem furcsa kérésem van.
- Tudja M. bácsi a lehetetlenre kicsit várni kell, de a többit teljesítjük - mondtam, de az öreg nem nevetett.
- Professzor úr én azt szeretném kérni, ha meghalok, boncoljanak fel!
Elképedtem.
- De ugye nem akar közelesen meghalni? - vettem viccesre a dolgot. Hisz nem úgy néz ki, mint aki mögött a halál ólálkodik, legalábbis nem láttam a vállai mögött.
- Hagyja doktor úr, legyintett az öreg rezignáltan. Nem akarok én még meghalni, de ebben a korban azért csak kell erre számítani.
- De tessék már mondani miért kéri, hogy boncoljuk fel, hisz általában azért jönnek a hozzátartozók, hogy ne háborgassuk az elhunytat, mintha a betegség okának, esetleg öröklődő jellegének tisztázása háborgatás lenne. Ha tudnák a laikusok, hogy a boncolás nemcsak arról szól, hogy kiderítsük, tévedtünk-e és még ritkábban tudományos megfigyelésekről. A boncolások jelentős százalékában olyan hajlamra, betegségre derülhet fény, amelyik esetleg örökölhető. Olyan - esetleg néma - daganatra, amiről nem tudtunk, de ami családi hajlamot jelez.
- Hát honnan tetszik ilyen felvilágosult lenni, tessék már elmondani.
- Fenét vagyok én felvilágosult - legyintett az öreg -, más oka van ennek.
- Hát a tudományt akarja előre vinni, vagy a hallgatók oktatását segíteni?
- Á, professzor úr, nem erről van szó, én abban szeretnék biztos lenni, hogy holtan tesznek a földbe.
- Nem bízik abban, hogy meg tudjuk állapítani, hogy valaki meghalt-e? - kérdeztem vissza.
- Én bízok magában professzor úr, de nekem volt egy olyan dolog a családban, amit amíg élek nem tudok elfelejteni-mondta és belekezdett a történetbe.
A kilencszázas évek elején történt, az öreg nagycsaládból származott, nyolcan voltak testvérek, ő volt a legkisebb. A legidősebb és a legkisebb gyermek között nagy volt
Ha férjhez ment, teherbe is esett és a szülés ideje az aratás idejére esett. Sajnos a nővér a szülés kapcsán meghalt, ami akkor nem volt egy szokatlan dolog.
A falu asszonyai és a bába kitöröltek pár csepp könnyet a szemükből, majd úgy döntöttek, hogy a halott anya mellét szívja meg a csecsemő, aztán ha életben marad, akkor már agyonverni se lehet, ha pedig úgy akarja a Jóisten, haljon meg ő is.
Ez így is lett, mert a gyerek vagy az anyától szerzett fertőző betegségben vagy attól függetlenül, de még aznap meg is halt.
S mivel dologidő volt, ráadásul aratás, nem lehetett sokáig bánkódni, a holtat aznap el is temették. A nővér fiatal férjének azonban rossz érzése volt, nem tudott megnyugodni és barátaival együtt a viharlámpa fényénél még aznap éjjel kiásták a halottat, hogy tényleg meghalt-e. Az asszony a koporsóban valóban halott volt, de már nem a hátán feküdt, mint amikor behelyezték, hanem a hasán.
Haja kitépve, arca összekarmolva és a halott csecsemő már alatta feküdt.
- Tetszik tudni professzor úr, én nem szeretnék élve eltemetődni - tette hozzá az öreg és kisántikált a szobából.
