A tavasz gúnyt űzött az elmúlásból, lengedező szélbe fogta a napsugarakat, hogy kiseprűzze a rosszkedvet a vidékről. Egy hosszú harangkongásnyi pillanatra megállt a kapunál, aztán megkerülte a sírkertet a drótkerítés mellett. Csak oldalvást pillantott a végtisztességet tévő gyülekezetre, ott hagyva az emberek között a szélesen terpeszkedő szomorúságot.
Nem az első embert temetik itt, akit a járvány vitt el. És talán nem is az utolsót. Néhány héttel korábban, éppen ezen a helyen mondott gyászbeszédet idősebb barátjáért az a kiváló férfiú, akiknek hamvai fényes fadobozba rejtve most ott pihennek a ravatalon. A nagy, erős ember csekélyke maradéka elveszik a keretet adó zöld koszorú ölelésében, ahogy jelenléte, kisugárzása máris zsugorodni kezdett arra kis helyre, ahol a hamvai elférnek a földben. Elég idő múltán pedig már a sírja sem marad meg, talán a temető se.
Az egyéni ellényegtelenülésnek ezen a folyamatán mindannyian átmegyünk, de életünk beleépül közösségünk genetikájába , gondolkodásába, szokásaiba, történetébe az egymáson fekvő rétegek közé, amelyek meghatározzák, hogy miféle emberek vagyunk, amiről a gyászbeszédek ritkán mondanak igazán érvényeset. Létezésünk akkor is folytatódik e hátra maradt szövedékben, ha már senki sem emlékszik ránk, amikor már nem fontos, hogy valaha mások milyennek látták az életünket, vagy miért vettünk irányt a ravatalunk felé. A friss halál azonban az élőknek mégis mindig fájni fog. Járvány idején különösen a váratlansága, igazságtalansága és a bűntudat miatt.
A halál fenyegetése hétköznapivá lett
Most a halált mindannyian hordozhatjuk , mindannyian átadhatjuk egy öleléssel, kézszorítással pár szemtől szemben elmondott szóval és még százféle módon. Végül heteken belül már csak a kis fadoboz marad, a végtisztességet tevő gyülekezet, az asszonyok zokogása, a férfiak merev gesztusai, zsoltárok és halk gépzene, szomorúság, spontán bűntudat, vissza-visszatérő düh és a kétség. Aztán némi paranoiával számolgatjuk a lappangás napjait, magunkon figyeljük a tüneteket és optimista félelemmel várjuk a választ, hogy amit érzünk, az csak megfázás vagy súlyosabb? Vajon már készül a nekünk szánt porcelánurna, a dupla hullazsák és koporsó, a fadoboz, vagy egy fejben a gyászbeszéd?
Mindenki maszkban, csak a lelkész és a szónokok beszélnek szabadon hagyott, de nem szabad szájjal. Itt már sok mindennek vége van, ami pár hete még fontos volt. A haragoknak, a félreértéseknek, az elkötelezettségeknek, a sértődéseknek, az indulatoknak, a vonzalmaknak... Csak a polgármester ragadtatja el magát annyira, hogy megemlítse, halott barátunk mennyire szerette, ahogy ő vezeti a községet . Ez is csak egy a mai valóságcserepek, a féligazságok és a közhelyek közül, amelyeket mondani szoktunk a hamvak jelenlétében. Halottakról jót vagy semmit. Jó emberekről kétszeresen is jót. A végtisztességet magunkban adjuk meg, kimondott szavak nélkül megvonva egy emberi élet mérlegét olykor felemelő, olykor gonosz gondolatokkal is díszesre mintázva vagy összekaristolva a nyilvánosan fényesre csiszolt, legalább is simára egyengetett felszínt.
Mennyi a normál nyugalmi pulzus, és mikor a legjobb megmérni?
Nyereményjáték szabályzat 2025.11.
E tavaszi délutánról a többség a nyílt égre, a vadászkürtök akkordjaira, a szabadon engedett galambok szárnycsapásaira fog emlékezni, amelyek minden felhangot elnyomtak. Később csak a mély érzelmek maradnak velünk a szeretet, a barátság, a tisztelet, netán a gyűlölet, hogy aztán ezek is nyomban, visszavonhatatlanul és folyamatosan halványulni kezdjenek, amint a sír fedlapja halkan a helyére zökken az urna felett.
A döbbenet, azonban külön utakon jár, más függvény mentén mozog. Hirtelen kilő, visszaesik, aztán újra megemelkedik. Nehéz elfogadni, ép ésszel felfogni, hogy életerős emberek egy banális fertőzés miatt hetek alatt kihullanak az életünkből. Csak rázzuk a fejünket, mert a covid a 28 ezer halott ellenére sem tűnik halálosan veszélyesnek, amíg le nem csap a közelünkben. Ha mégis megtörténik, gondosan orrunkra húzott maszkkal döbbenten állunk a temetéseken. Döbbentebben, mintha a rák végezte volna el a munkáját, vagy az infarktus , amelyeket (jobb szó nincs rá) már beáraztunk. Döbbentebben állunk ott, mint egy baleset után, amely benne van a pakliban, és akit elvesztettünk többnyire legalább nem szenvedett sokat. A covid más, settenkedő, lopva közelgő ellenség, amelyről sohasem gondolnánk, hogy - amíg be nem következik - bennünket fog végzetesen elkapni, vagy valamelyik szerettünket, barátunkat. Ettől a vele érkező halált még igazságtalanabbnak érezzük.
Csak ekkor kezdünk el igazán gondolkozni a világeleső halálozási mutatónkon, amely azt sugallja, hogy az elveszett életek jelentős részét megvédhettük volna, ha máshogyan, egészségesebben élnénk, ha megfontoltabban viszonyulnánk a pandémiához , ha a hatóságok több teszteléssel, kontaktuskutatással szűrték volna ki a valóságos és potenciális fertőzötteket, ha az ország vezetői érthetőbben kommunikálnak a veszélyekről, ha a gazdasági és politikai érdekek mérlegeléskor az életeket helyezik első helyre, ha átlátható adatokat tesznek közzé politikai propaganda helyett. Akkor talán még a megnyitott teraszokra sem ülnénk ki abban a hitben, hogy jár egy korsó sör vagy kettő, és közben nem jön a koronavírus mumus.
Gyászos statisztika
Egy statisztikus úgy számolt , hogy 2020 utolsó és 2021 első negyedévében Magyarországon 29 százalékkal többen, 71 ezer helyett 92 ezren vesztették életüket , mint amire az előző 5 év halálozási statisztikái alapján számítani lehetett. Azaz ebben a hat hónapban 21 ezerrel többen haltak meg, mint amennyien járvány nélkül is életüket vesztették volna. Ez a harmadik hullám ára, amely még egy darabig tovább emelkedik. A vakcinázás minden bizonnyal megakadályozza, hogy még egyszer ekkora veszteséget szenvedjünk, ami olyan, mintha Keszthelyt, Hatvant vagy Törökszentmiklóst eltörölték volna a Föld színéről. Számíthatunk arra is, hogy a 21 ezer temetésen gyászoló (összességében valószínűleg milliós) tömeg, kritikus tömeg is egyben, amely ugyanúgy hat a járvány ellen, mint az átoltottsággal megjelenő nyájimmunitás.
"A járványra való tekintettel tekintsenek el a személyes részvétnyilvánítástól!" - mondta a lelkész kis megafonjába. Az emberek belátva a helyzetet lassacskán elindultak a síron hátrahagyva virágaikat. A bánat még mindig úgy forgott lépteik nyomán, mint a vastag avar. A kéken fénylő tavasz azonban már alig várta, hogy az utolsó is kilépjen a temetőkapun.
Legjobban: