Hatásmechanizmus
A savlekötők - vagy tudományos néven antacidumok - kémiailag egyszerű sók, melyek vizes oldata lúgos kémhatású. Ezért a gyomornedvvel keveredve közömbösítik annak savtartalmát, vagyis a kémhatást a semleges irányba tolják el. A reakció eredményeképp közönséges, ártalmatlan ásványi sóvegyületek keletkeznek, melyeket az élelmiszerekkel, ásványvizekkel is beviszünk a szervezetünkbe.
A savlekötők hatása függ a hatóanyaguk vízoldékonyságtól, felszívódási képességétől, és a felszívódott ásványi ionok élettani hatásaitól. Például a leggyakrabban savlekötőként használt nátrium-bikarbonát (szódabikarbóna) vízoldékonysága igen jó, emiatt rendkívül gyorsan kifejti közömbösítő hatását, és gyorsan felszívódik a gyomorból.
A savlekötő gyógyszerekben gyakran alkalmazott alumínium-hidroxid rossz vízoldékonysága miatt csak lassan fejti ki a hatását, azonban tartós savközömbösítő kapacitással rendelkezik.
Az említett kétféle hatású savlekötő hatóanyagokat gyakran alkalmazzák kombinációban, amelynek három előnye van. Egyrészt gyors és egyben tartós hatású készítményeket tudnak ezzel a módszerrel létrehozni, másrészt, ha a különböző hatóanyagokat kisebb mennyiségben adják, akkor a mellékhatásokat is jobban ki lehet védeni, illetve a savközömbösítő kapacitás is növelhető a két hatóanyag együttes alkalmazásával.
Ha a savak megkötése miatt a gyomornedv kémhatása bizonyos szint fölé emelkedik, az emésztőenzim aktivitása is csökken, illetve megszűnik, ami szintén szerepet játszik az antacidumok terápiás hatásában. A klasszikus adagolási séma szerint a savlekötőket naponta 7 alkalommal kell bevenni, a főétkezések után 1 és 3 órával, így tartósabb a közömbösítő hatás, illetve 1 adagot lefekvéskor, de ez a régebbi szerekre vonatkozik, például a szódabikarbónára. Az újabb szereket már nem kell ilyen sokszor szedni. Fontos, hogy mindig kövessük a betegtájékoztatóban foglaltakat.
Nátrium-bikarbonát
Mikor szüleink, nagyszüleink gyomorégést tapasztaltak, elővették a spájzból a szódabikarbónát és egy késhegynyi mennyiséggel megoldották a problémát. Ezt az anyagot még ma is alkalmazzák savlekötő gyógyszerekben, hiszen hatása gyorsan kialakul, és a gyomorfájdalmat néhány percen belül csökkenti. A sósav közömbösítése során képződő szén-dioxid oldja ugyan a gyomrot és a vékonybelet elválasztó záróizom görcsét, ezáltal gyorsítja a gyomor ürülését, viszont feszítő hatása miatt kellemetlen teltségérzést, haspuffadást okozhat, és utólagos savtermelés-fokozódást válthat ki.
A nátrium- és a bikarbonát-ionok felszívódása következtében a vér kémhatása a normálistól enyhén lúgosabbá válhat, de ez jó vesefunkció esetén csak átmeneti, és klinikai tüneteit tekintve nem jelentős. Nagyobb dózisok bevételekor a megnőtt nátriumbevitel a szív- és vesebetegeken vizenyőt és szívproblémákat okozhat, valamint veszélyes lehet magas vérnyomásban szenvedő páciensek esetén. Nagyobb dózisú nátrium-bikarbonát és kalcium-karbonát tartalmú savlekötők tejjel történő egyidejű fogyasztása során tej-alkáli szindróma alakulhat ki, melynek oka a nagy mennyiségű kalcium- és nátrium-bevitel. A tünetegyüttest fejfájás, gyengeség, hányás, székrekedés és hasi fájdalom kíséri. Ha nem észrevehetők a tünetek, és hosszú ideig áll fenn a tej-alkáli-szindróma, kalciumkő képződhet a vesében.
Magnézium-sók
A magnézium-oxid és a magnézium-karbonát savközömbösítő hatása gyorsan kialakul, azonban mint minden magnézium-sónak, ezeknek is hashajtó hatása van.
A magnézium-triszilikát és a magnézium-karbonát közömbösítő hatása ezzel szemben lassan alakul ki, így kombinált készítményekben a tartós hatású komponenst képviselik.
A magnézium-sók csak kismértékben szívódnak fel a bélből, azonban veseelégtelenség esetén kiürülésük csökken, felhalmozódnak a vérben és lassíthatják a szív működését.
Alumínium-hidroxid
Az alumínium-hidroxid savközömbösítő kapacitása gyenge. Gyomorsósav jelenlétében azonban alumínium-kloriddá alakul, amely kocsonyaszerűen bevonja a gyomornyálkahártyát, és védi a sav maró hatásától, ez a hatás főképp gyomorfekély esetén jótékony. Majd a bélben az alumínium-klorid oldhatatlan alumínium-foszfáttá alakul, vagyis megköti a bélben lévő foszfátot, ennek következtében a szervezetben foszfátszintje csökken. Ezt terápiásan ki is használják veseelégtelenséget kísérő magas foszfátszint csökkentésére, viszont az alumínium-hidroxid tartós adagolása esetén a foszfátveszteség miatt étvágytalanság, izomgyengeség, csontlágyulás alakulhat ki.
A kis mennyiségben felszívódó alumínium-ionok általában nem okoznak problémát, de krónikus veseelégtelenség esetén is tartósan szedve agyvelő-bántalmat hozhat létre. Az alumínium-hidroxid pozitív tulajdonsága, hogy megköti a gyomor emésztőenzimét, a pepszint, így fekély esetén csökkenti annak további nyálkahártya-károsító hatását. Az alumínium-sók jól kombinálhatók magnézium-sókkal, ugyanis azzal ellentétben székrekedést okoznak, ezzel csökkentik a másik által okozott mellékhatást.
Kalcium-karbonát
A kalcium-karbonát bár hatékonyan csökkenti a gyomortartalom savasságát, tartós alkalmazása kerülendő. A kalciumion ugyanis utólagosan fokozza a savelválasztás, ráadásul nagyobb mennyiségű tej és kalcium-karbonát együttes fogyasztása a tej-alkáli szindróma kialakulásához vezethet.
A savlekötőkről tehát elmondható, hogy bár hatékonyan közömbösítik a gyomorsavat, nem gátolják meg a termelődését, emiatt fekély vagy refluxbetegség súlyosabb formái esetén terápiásan nem elég hatékonyak.
