Mint ahogy arról korábban mi is beszámoltunk, egyre több csecsemő ragad bent hosszú időre – akár évekig – kórházi osztályokon, mert nem akarják vagy nem tudják hazavinni őket születésük után. Olyanok is vannak, akik kezelésre kerülnek be a családjuktól, de haza már nem viszik őket. A hivatalos tájékoztatás szerint jelenleg nagyjából háromszázan élnek kórtermekben.
Akikről lemondanak a szüleik, sokáig nem keresik őket vagy a gyámhivatal nem engedi őket hazavinni, azok törvény szerint gyermekotthonba, illetve nevelőszülőhöz kerülnének (egészen pici korban csak az utóbbihoz). Ám ha egészségi állapotuk miatt állandó gondozásra szorulnak vagy nincs elég férőhely a gyermekvédelmi rendszerben, akkor állhat elő az a helyzet, hogy bár nem ott lenne a helyük, mégis kórházi tartózkodásra kényszerülnek. A témát feszegető cikkünkre reagálva két olvasónk is megosztotta velünk saját történetét.
„Mivel a kisfiam annak idején extrém koraszülöttként jött világra, sokszor feküdtünk különféle kórházi osztályokon. Az egyik ilyen alkalommal, amikor több hetet egy fővárosi gyermekklinikán töltöttünk, a kórtermünkben rajtunk kívül egy kislány feküdt, teljesen egyedül. Bár már egyéves volt, és sztómazsákkal élt, arra gondoltunk, hogy örökbe fogadjuk” – kezdi levelét Anna. Beszámolójából azonban kiderül: végül nem vihették haza a kislányt. Mint írja: kérelmüket azért utasították el, mert a saját gyerekük fiatalabb a kislánynál. A hazai gyakorlat szerint ugyanis ha már van gyermek a családban (akár vér szerinti, akár örökbefogadott), akkor nála csak fiatalabbat lehet örökbe fogadni, sőt az esetek többségében legalább két év korkülönbségnek kell lennie a gyerekek között. Levélírónk szerint amiatt is falakba ütköztek, mert nem budapesti lakosok. Aki ugyanis a fővárosban születik, első körben ott keresnek neki otthont.
Ennek már három éve, de a mai napig nagyon fáj a dolog. Sokszor álmodom a kislánnyal. Egész nap együtt voltunk vele, felvettem, dajkáltam, így nagyon a szívemhez nőtt. Boldog élete lett volna nálunk, tele lehetőségekkel. Azóta szerencsére örökbe fogadták, sőt egy ideig tartottam is a kapcsolatot az új családjával. Jó helyre került.
Nem ez a kislány volt az egyetlen kórházban hagyott csecsemő, akivel Anna találkozott: „volt ott még egy gyerek, egy kisfiú. A szülei nem mondtak le róla, bár nem látogatták, csak néha felhívták a kórházat. Az intézményben arra vártak, hogy elérje a kilenc kilót, mert vesetranszplantációt csak afelett végeznek. Olyan szeretettel gondoskodtak róla az ápolói! Sosem felejtem el: az egyik éjszakás nővér egyszer csak elővett egy kiscipőt, amit a saját pénzén vett neki. Kicsit nagy volt rá, de azt mondta, legalább van egy saját cipője. Mert egyébként kórházi ruhát viselt, azon kívül semmije nem volt. Se ruhája, se anyukája. Csak ez a kiscipője.”
„A fiam kéthónapos volt, amikor egyik éjjel rosszul lett, és kórházba kellett vinnünk, néhány napot bent töltöttünk vele. Amíg a diagnózisra vártunk, sétáltam a kórházi folyosón, ekkor találtam rá az egyik kórteremben egy rácsos ágyban egyedül hagyott kislányra” – ezt már Zsolt osztotta meg velünk. Bár ennek már nyolc éve, tisztán emlékszik, mi történt ezután: „bementem hozzá, és bohóckodtam neki egy kicsit. Nagyokat mosolygott, egy pillanat alatt a szívemhez nőtt. Később mesélte az egyik ápoló, hogy születésekor gyermekotthonba került. Amikor benéztem hozzá – más is belesett néha, kedves kisugárzása volt – mindig egyedül láttam. Kiderült róla, hogy csak pár hónappal idősebb a fiamnál. Sokat sírt, amikor nem tudta senki felvenni. Aztán pár nap múlva üresen találtam a szobát. Mikor rákérdeztem, azt mondták, visszavitték az otthonba… nagyon fájdalmas volt.”
