Az epilepsziák a gyermekneurológiai megbetegedések igen tetemes részét teszik ki. Míg felnőttkorban az epilepsziák előfordulási gyakorisága 0,5 százalék, addig gyermekkorban ez az érték eléri az 1 százalékot. Így ma Magyarországon kb. 20 000 epilepsziás gyermek él.
Az epilepsziák felosztásával már többször történt próbálkozás. A jelenleg elfogadott csoportosítás egyrészt az epilepsziák kiindulásának helyhez köthetősége, másrészt azok kóreredete alapján történik.
Ily módon megkülönböztetünk lokalizációhoz (az agy egy körülírt területéhez) köthető (fokális, parciális), illetve lokalizációhoz nem köthető (generalizált) epilepsziás formaköröket, míg a kóreredet alapján ismert alapbetegség (kimutatható anatómiai elváltozás) következtében kialakuló (szimptómás), illetve ismeretlen kórokú (idiopátiás) epilepsziatípusok különíthetők el. A dolog azonban nem egyszerűsíthető le ennyire. Előfordul ugyanis olyan epilepsziás megbetegedés, melynél nem dönthető el pontosan a lokalizációhoz köthetőség, s van olyan epilepszia, melynek hátterében feltételezünk ugyan elsődleges kiváltó okot, de azt jelen vizsgálati módszereinkkel kimutatni nem tudjuk. Ez utóbbi lehetőség miatt az idiopátiás kategória mellett létjogosultsága van az úgynevezett "cryptogén" kórképek elkülönítésének is. Így idiopátiás epilepsziának csak azokat nevezzük, melyek hátterében a görcskészségen kívül egyéb ok nem mutatható ki, de nem is sejthető.
A gyermekkori epilepsziák jellemzője, hogy nemcsak a fenti módon csoportosíthatóak, hanem életkorhoz köthetőség szerinti csoportosításuknak is van létjogosultsága. Más rohamtípus, elektrofiziológiai eltérés, kórlefolyás jellemző mind a csecsemőkorban induló, mind a kisdedkorban előforduló epilepsziákra, megint mások a kisiskoláskori, és mások a pubertás időszakában gyakori epilepsziák.
Az epilepsziák megfelelő gyógyszeres kezelésének megválasztásához,
a prognózis megítéléséhez nélkülözhetetlen a legpontosabb szindromatológiai besorolás, mely nem más, mint az epilepszia jellemzőiből (rohamtípus, a rohamok napszakhoz köthetősége, a rohamok kiváltó okai, azok gyakorisága, neurológiai hiánytünetek megléte vagy hiánya, IQ, familiaritás, életkorhoz köthetőség, stb.) összeállított csomagocska. Az epilepsziás beteg rendszeres ellenőrzése, gondozása évekig tartó szoros kapcsolatot feltételez a beteg és az őt kezelő orvos között, s ennek a kapcsolatnak a kölcsönös bizalmon kell alapulnia. Nagyon nagy felelősség a rendszeres görcsgátló gyógyszeres kezelés megkezdése, a megfelelő gyógyszer kiválasztása. A görcsgátló gyógyszereket a betegeknek évekig kell szedniük, s azoknak nemcsak hatásukkal, hanem mellékhatásaikkal is számolni kell.
Az 1900-as évek elejéig egyetlen lehetőség volt az epilepsziás betegek gyógyszeres kezelésére: a bróm. A barbiturátokat 1912-ben kezdték alkalmazni, s ezt követően évtizedek teltek el, míg újabb antikonvulzivumok (görcsoldók) adására nyílt mód. Később a jó öreg bróm csak orvostörténeti jelentőségűvé vált, s a 80-as évektől gomba módra szaporodtak az új görcsoldó gyógyszerek, majd ismét reneszánszát kezdte élni a bróm.
Az epilepsziák gyógyszeres kezelésének lehetőségei napjainkban tehát nagyon szélesek.
A ritkán rohamozó epilepsziások gyógyszeres kezelésében a végbélen keresztül beadható rohamoldó hatású készítményé lehet a döntő szerep. Amennyiben a rendszeres görcsgátló gyógyszeres kezelés indokolt, generalizált epilepsziák esetében valproat, míg lokális epilepsziáknál carbamazepin monoterápia javasolt első választásként. Az új antikonvulzivumok megjelenésével párhuzamosan a terápiás szemlélet is változott. A korábban egyedül üdvözítőnek tartott monoterápia mellett az ésszerű kombinált gyógyszeres kezelés is létjogosultságot kapott. Az esetek több mint 30 százalékában a kombinációs kezelés hatékonyabb, mint a csak egy gyógyszerrel végzett kezelés.
A kombinált kezelés esetén az az optimális, ha az együtt alkalmazott gyógyszerek hatástani szempontból egymás hatását erősítik, míg mellékhatások szempontjából egymás hatását kiegyenlítik.
Kombinációk alkalmazásánál feltétlenül figyelembe kell venni:
a gyógyszerek hatásmechanizmusát,
a gyógyszerkölcsönhatásokat,
a mellékhatások lehetőségét,
a toxikus és a hatékony gyógyszerszint közti összefüggést.
Terápiánk célja a minél teljesebb rohammentesség elérése a legkisebb mellékhatások árán.
Még a legésszerűbben megválasztott kezelés esetén is az epilepsziás betegek közel 20 százaléka rezisztensnek bizonyul. Ezen esetekben az epilepsziasebészet jelenthet reményt a gyógyulásra.
