Nagyjából 40-45 éves korban kezdődnek azok a mozgásszervi problémák, amelyekkel korábban nem szembesültünk. Merevebbek a tagjaink, testünk legkülönbözőbb pontjain észlelünk fájdalmakat, tüneteket. Ezek a változások – nemtől függetlenül – a korral járnak, de nők esetében a hormonális hatások is nagyban hozzájárulnak. Mint azt Dr. Mihola Dóra, a Budapesti Mozgásszervi Magánrendelő reumatológusa kifejtette, az ösztrogén csaknem a teljes mozgásszervre, az ízületekre, a kollagéndús kötőszövetekre, a porcképződésre is jó hatással van. A gyulladásos folyamatokat gátolja, így érthető, hogy az ösztrogénszint csökkenése mindezeket jelentősen befolyásolja.
A hormonális változás hatással van az anyagcserére– amely lassulása testsúlygyarapodáshoz vezet –, de a vízháztartásra is: fokozódik az ödémára való hajlam. Nem ritka ebben az életkorban a kéztőalagút-szindróma, amely a csuklóban fokozódó nyomás hatására kialakuló idegbántalom a kézujjak fájdalmas zsibbadásával. A kötőszövetek is rugalmatlanabbá válnak, a túlsúly miatt nagyobb lesz a teher az ízületeken, de gyengül az inak, szalagok stabilizáló funkciója és az izomerő is.
„Gyakran jelentkeznek 40 feletti hölgy páciensek a vállöv, könyökök, kéz kisízületek fájdalma, reggeli kézmerevség, térdfájdalmak miatt. Természetesen minden esetben ki kell zárni, hogy nem áll-e kóros immunfolyamat a tünetek hátterében, de ez csak a betegek néhány százalékánál igazolható. Legtöbb esetben nincs szükség specifikus, tartós gyógyszeres kezelésre, a panaszok enyhítésében a mozgásterápia, gyógytorna lesz kulcsfontosságú” – fogalmazott a reumatológus szakorvos.
Úton a csontritkulás felé
Ugyancsak befolyásolja a menopauza a csonttömeget. Ennek maximumát az ember 25 éves kor körül éri el, de a nőké ekkor is alacsonyabb lesz az azonos korú férfiakénál. 40 éves kortól azonban elindul egy előbb lassabb ütemű, évente körülbelül félszázaléknyi csökkenés. A menopauzával aztán ez felgyorsul, és a következő 5-7 évben egy nő csontmennyiségének akár 20 százalékát is elveszítheti, ráadásul a csont szerkezete is megváltozik, porózusabbá, törékenyebbé válik. További kockázatot jelent a csontvesztés ütemét illetően az alacsony testtömegindex, a dohányzás, az alkoholfogyasztás, egyes betegségek és gyógyszeres kezelések, legfőképp a szteroidok tartós alkalmazása, de a csontritkulás ezek hiányában is kialakulhat. A betegség azért igényel különös odafigyelést, mert nem okoz érdemi tünetet addig, amíg egy csonttörés (csukló-, felkarcsont-, combnyaktörés, csigolyaösszeroppanás) fel nem hívja rá a figyelmet.
„Egy közelmúltbeli felmérésből kiderült, hogy hazánkban minden ötödik 50 év feletti nő csontritkulásos. Több mint 60 százalékuk pedig nem kapja meg a szükséges terápiát, amellyel csökkenteni lehet a törések kialakulásának kockázatát és az ebből esetlegesen következő mozgáskorlátozottságot vagy korai halálozást. Utóbbi a combnyaktörés esetében különösen magas (egy éven belül több mint 30 százalék). A csontritkulás megfelelő vizsgálatokkal már korai stádiumban felismerhető és hatékonyan kezelhető. A csontsűrűségmérés mellett a gerinc röntgenvizsgálata és laborvizsgálat is szükséges ahhoz, hogy a páciens számára leginkább ajánlott kezelést tudjuk választani. Fontos lenne persze emellett a megelőzés is, amelyben – az egyéb degeneratív eredetű mozgásszervi panaszok kezeléséhez hasonlóan – elsődleges jelentőségű a sok mozgás, rendszeres torna. A mozgás, a megfelelő kalcium- és D-vitamin-bevitel jelenti a csontritkulás prevenciójának három alappillérét” – árulta el dr. Mihola Dóra.
Mekkora a törési kockázatunk?
Akár magunk is ellenőrizhetjük néhány perc alatt, mekkora a törési kockázatunk. Az angol nyelven online elérhető FRAX törési kockázatbecslő program csontsűrűségmérés nélkül is végez kalkulációt, megmutatva, hogy a következő 10 évben hány százalék az esélye annak, hogy csonttörést szenvedjünk. Magas törési kockázatként értékeljük, ha általánosságban 20 százalék feletti, csípőtáji törésre 3 százalék feletti a kockázat. Ilyen eredmény esetén, illetve ha már volt kis traumára bekövetkezett törése valakinek, mindenképpen érdemes alaposabb kivizsgálás érdekében szakorvost felkeresni.
