Állami vagy magánegészségügy: melyik a jobb?

Hosszú várólisták, rosszabb kórházi körülmények és egyre nagyobb betegelégedetlenség - a többségnek leginkább ez jut az eszébe, ha az államilag finanszírozott egészségügyre gondol. Egy tavaly év végén készült felmérés eredményei csak megerősítik mindezt - a megkérdezettek többségének valóban lesújtó véleménye az állami ellátásról.

A GKI Gazdaságkutató által készített felmérés szerint a 18 és 60 év közöttieknek csupán a negyede elégedett az állami egészségüggyel. A megkérdezetteknek az orvosokkal, ápolókkal nincs bajuk, azt azonban nem érzik, hogy az állami rendelőkben a beteg lenne a legfontosabb. Elégedettek viszont a háziorvosokkal, míg a szak- és kórházi orvosokkal már nem.

Ezek után nem meglepő, hogy a megkérdezettek mintegy fele kész lenne fizetni a magánellátásért a társadalombiztosító által finanszírozott helyett. Közülük 27 százalék azért tenné ezt, mert jobbnak látja a magánellátás minőségét, 24 százalékuk úgy gondolja, hogy abban az esetben ő választhatja meg, mikor is menjen el orvoshoz vagy éppenséggel azért, mert így jutna elég idő a kivizsgálásra. Vannak, akik nem fordulnának - 56 százalék - magánorvoshoz, és azt is megindokolták, hogy miért nem. Leginkább azért nem, mert már így is fizeti a tb-t, a maradék 35 százalék pedig nem tudná kifizetni a magánorvoslást.

Van, amikor az állami a nyerő...

Érdekes tény, hogy vannak helyzetek, amikor szinte kizárólag csak az állami ellátás jöhet szóba. Az állami kórházakat részesítjük előnybe például közvetlen életveszélynél, családgondozásnál, a kötelező védőoltásoknál és szűrővizsgálatoknál - derül ki az egészségügyi pénztár nyilvántartásából. Nem szívesen fizetünk üzemi baleseteknél, foglalkozási megbetegedéseknél, rutinszerű ellátásoknál, járó- és fekvőbeteg, illetve az ügyeleti ellátásban, ahogy a rehabilitációért sem.

Az pedig szinte természetes, hogy a drága kezeléseknél - például kemoterápia vagy külföldi gyógyszerekkel történő kezelés - is a tb-re támaszkodunk.

...és van, amikor a magán!

Nem túlzás azt állítani, hogy néhány szakterületnél szinte megfigyelhető a már említett "berögződés", csak itt éppen fordítva: inkább mélyen a zsebünkbe nyúlunk, mintsem az "ingyenes ellátásra" hagyatkoznánk.

Az egyik legjobb példa talán a nőgyógyászati rendelés, itt kifejezetten elterjedt az, hogy szívesebben megyünk magánrendelésre. De hasonló a helyzet a pszichés/pszichiátriai betegségeknél is - míg az állami rendelésen öt perc után felírnak valami gyógyszert, a magánrendelőben van esély arra, hogy valami más terápiát ajánlanak a bajunkra. De például a kötelező céges vizsgálatokat is leginkább a magánklinikák végzik el.

Szakmai tudás és színvonal

A magánklinikákon dolgozó orvosok elsöprő többsége az állami intézmények egyikében is praktizál, a kétfajta rendelő között tehát a szakmai felkészültség szempontjából nincs sok különbség. Mégis gyakran és sokak által hangoztatott érv, hogy miközben az állami egészségügyi ellátás egyre kiszámíthatatlanabb, a magánorvosok színvonalas szolgáltatásokat nyújtanak - és a magas árért cserében a körülmények is jobbak.

Sokak számára az is fontos, hogy a magánorvosi rendelőben jó eséllyel elérhető a csúcstechnológia, míg a gyógyszerelést nem feltétlenül a gyógyszergyártói nyomás befolyásolja - annak ellenére gondolják ezt az emberek, hogy arra is számtalan példa van, hogy az orvos a magánpraxisában is ugyanazokat az eszközöket és gyógyszerek használja, mint a kórházban. Abban viszont lényeges különbség lehet, hogy mennyi ideje van az orvosnak a "munkahelyén", és mennyi a saját praxisában.

A színvonal és "garanciális munka" megítélését talán a fogászati kezeléseknél tudjuk leginkább "lemérni". A magánrendeléseken folyó kezelésekre az orvos garanciát vállal, amelynek érvényessége rendelőnként változik, de általában egy év.

A magánrendelőkben minden beavatkozásért az árlistában meghatározott térítést kell fizetnünk, míg az állami rendelőben sokszor azzal sem vagyunk tisztában, milyen beavatkozás támogatott, és miért kell fizetnünk.