Mit tehet a pszichoonkológia? - 1. rész

A rák az a betegség, amelytől a legjobban félnek a világ fejlett országaiban élő emberek, és ezen az sem változtat, hogy a rosszindulatú daganatokból való gyógyulás esélye az utóbbi évtizedben ugrásszerűen megnőtt. Ezzel az óriási szorongással magyarázható, hogy a rák és a lélek, a psziché kapcsolata rendkívüli módon foglalkoztatja mind a laikusokat, mind a gyógyítókat. A pszichoonkológia napjainkban kibontakozó új tudomány, amelynek első átfogó kézikönyvét most jelentette meg a kölni egyetem professzora, dr. Faulker Tschuschke.

A rák diagnózissal való szembesülés olyan traumatikus élmény, amely a legtöbb embert súlyos balesethez, életveszélyes háborús élményhez, vagy közeli hozzátartózó elvesztéséhez hasonlóan érinti. Az aacheni egyetem pszichoszomatikai klinikáján elvégzett tudományos megfigyelések szerint a rákbetegségükkel első alkalommal szembesülők csaknem egyharmada ellenőrizhetetlen pánikrohamot él át. Sokan közülük átmeneti emlékezet kieséstől szenvednek, a környezetüket csak részben érzékelik, és időnként olyan benyomásuk van, mintha kilépnének a saját személyiségükből. Ezek a disszociatív tünetek a nagyon súlyos traumák kísérői, és terápiás segítség nélkül csak nehezen múlnak el. Ráadásul a rákbetegség nem egy egyszeri megrázó történés, hanem olyan tartós stresszhatás, amely a beteget hónapokon-éveken át nyomasztja. Olyan fenyegetés, amely nem kívülről, hanem belülről közelít, épp ezért rendkívül nehéz lelkileg távol tartani magát tőle az érintettnek.

Tárgyilagosan szemlélve a rákbetegségek egészében már nem is olyan fenyegetőek, mint például a szív- és keringési betegségek, mégis az előbbiek összehasonlíthatatlanul nagyobb félelmet keltenek az emberekben. Egy híres írónő Susan Sonntag A betegség, mint metafora című, magyarul is olvasható könyvében leírja, hogy miként alakult ki a ráktól való irracionális félelem, és milyen betegségek - vérbaj, TBC, pestis, kolera - töltötték be korábban ugyanezt a "szerepet" az előző nemzedékek életében.

A rosszindulatú betegség diagnózisával szembesülők nagy része később sem tud lelkileg megbirkózni a betegséggel, és még a sikeres terápia, a gyógyulás után is az érintettek fele súlyos szorongástól vagy depressziótól szenved. Ez azért is figyelemre méltó, mert más súlyos betegségek esetében, ahol ugyancsak fennáll a rosszabbodás, vagy a kiújulás veszélye a páciensek sokkal jobban elfogadják helyzetüket.

A rák pszichológiájával kapcsolatban az egyik fontos tisztázásra váró kérdés, hogy van-e kimutatható összefüggés valamilyen lelki beállítottság, élmény, és a későbbi megbetegedés között. Az az elképzelés, hogy hibás lelki beállítottság, vagy valamilyen bűn elkövetése miatt kapnak az emberek rákot, évszázadok óta kering a köztudatban. Újabban ennek egy modernizált változata bukkant fel, elsősorban az ezoterikus irodalomban. Eszerint a feldolgozatlan, lelkünk mélyére eltemetett súlyos konfliktusok törnek ki rákbetegség formájában. A pszichoonkológiai kutatások, amelyek sok ezer páciens személyiségét elemezték, azzal a végeredménnyel zárultak, hogy nincs statisztikai összefüggés a pszichológiai beállítottság és a rákos megbetegedés gyakorisága között, vagy legalábbis nem jobban, mint más betegségek esetében. Létezik ugyanakkor egy lazább és még pontosan fel nem tárt kapcsolat a nagyon agilis és erőszakos személyiségű, ún. A-típusú embereknél. Az ilyen alkatúak ritkábban betegszenek meg rákban, mint az átlagos populáció, ugyanakkor hajlamosabbak a szívinfarktusra. Csakhogy ma még nem tudjuk, hogy ezekben az esetekben mi az ok és mi a következmény. Könnyen lehet ugyanis, hogy az érzelmileg visszafogottabb, zárkózott emberek kevesebbet mozognak, kevesebbet tartózkodnak friss levegőn, és ez az életmód, nem valamilyen lelki beállítottság kedvez a rosszindulatú elváltozások kialakulásának. Ugyanakkor a rákbetegek általánosságban nem bizonyultak neurotikusabbnak, mint a lakosság egésze.

Egészen más a helyzet a lélek és a betegség összefüggésében, ha a rákkal való megbirkózás, a gyógyulás esélyeit vizsgáljuk. Ma már több nemzetközi kutatás is igazolja, hogy a betegséggel való megbirkózás, a cooping stratégiájától nagyon sok függ. Azok a betegek, akiknek a küzdőszelleme, túlélési ösztöne megfelelően működik, bizonyíthatóan nagyobb eséllyel gyógyulnak. Az ulmi egyetemen hat éven keresztül vizsgálták pszichológusok azokat a leukémiásokat, akik csontvelőátültetésen estek át. Ez egy nagyon súlyos beavatkozás, amelyet a páciensek egy része nem él túl. Kiderült, hogy lényegesen nagyobb volt a túlélés azok között, akik a betegségüket ellenségnek tekintették, a transzplantációt pedig egy ütközetnek, amelyben erejüket megfeszítve próbálnak győzni.

A küzdőszellemnek sokszor olyan megnyilvánulásai is vannak, amely első pillantásra nem tűnik szimpatikusnak. Nem áll messze az igazságtól, hogy a legkellemetlenebb pácienseknek a legjobbak a gyógyulási esélyei. Ők azok, akik mindent tudni akarnak a betegségükről, állandóan kérdeznek, maguk is utánajárnak a különféle gyógyítási módszereknek, akik minden eszközzel küzdenek a sorsuk ellen.

Ez természetesen csak az egyik összetevője a küzdőszellemnek, ugyanilyen fontos az optimizmus, a feltétlen hit a gyógyulásban. Akinek megfelelő az önbecsülése, az általában értékesnek tartja saját magát, büszke az életében elért eredményekre, és ezt nem akarja veszni hagyni. Az ilyen beállítottságú embereknek könnyebb olyan emlékeket előhívni a múltjukból, amikor nehéz helyzetekben is győztek, "nem hagyták magukat leradírozni".