Az orvosi nyelv sokat változott az elmúlt hat-hétszáz évben, és néhány kivételtől eltekintve a régi korok "szakszavait", betegségneveit mára sok esetben csak káromkodások, szólások és mondások őrzik. Tudja Ön például, hogy mit jelentett eredetileg a "franc" és a "fene"? Többek között ez is kiderül az alábbiakban.
Orvosok és füvesasszonyok
Az ún. tudományos és népi gyógyítás, valamint az ehhez kapcsolódó kétféle nyelvhasználat évszázadokon át egymás mellett volt jelen, egy-egy betegségre ezért számos kifejezés élt a köznyelvben, és ugyanazon szavak (pl. fene, íz, süly) többféle nyavalyára is utalhattak. Az aranyérre használták például a kijáró bél, az aranyos ín, a nyilatkozás és a folyosósüly kifejezéseket egyaránt; de több szó volt használatos a sérvre is, így például a sérés, a sérülés vagy a bélszakadás.
Jelentős változásokat eredményezett az orvosi nyelvben a nyelvújítás, amely nagy hangsúlyt fektetett a tudományok anyanyelven történő művelésére. Így jött létre a ma is használatos terminológia egy része, számos új szakszó keletkezett, illetve helyet kaptak a népi betegségnevek is.
Minek nevezzelek?
Magyar kifejezéseket szép számmal ontott a nyelv az elmúlt évszázadokban, ám az is izgalmas, hogy hogyan. Sokszor például a mindennapi tapasztalatok alapján születtek a betegségek nevei, köztük számos állat- és növénynévvel (bárányhimlő, tyúkszem, árpa). Egy-egy kór a tünetei után kapta a nevét ("vörheny", azaz skarlát), illetve gyakran mitológiai, vallási eredetű (Szent Antal tüze, azaz orbánc), vagy téves hiedelmen alapuló elnevezések alakultak ki (torokgyík, azaz diftéria; régen azt tartották, hogy a testbe bemászó állatok vagy betegségdémonok betegítenek meg). A különböző népekhez is kapcsolódtak betegségek (angolkór, magyar betegség), akárcsak a helyhez, ahol a jellegzetes tünetek ránk törnek (hegyi- és tengeri betegség).
Jaj, és az veszélyes?
A fentieken túl ugyanúgy élnek a hétköznapi orvosi nyelvben a "magyarosodott" görög-latin eredetű kifejezések is (hipertónia - hypertonia, infarktus - infarctus), ám ezek használata a szakemberek tapasztalatai szerint megrémíti és elbizonytalanítja a betegeket. Ha valakinek azt mondjuk például, hogy "gastro-oesophagealis refluxa" van, és nem azt, hogy krónikus gyomorégése, akkor valószínűleg sokkal betegebbnek fogja érezni magát, és betegségéhez is máshogy áll - ez derült ki legalábbis egy friss kanadai vizsgálat .
Ha a betegeknek nem lenne elég gondja azzal, hogy a recepttől a zárójelentésig szinte minden "kínai" az iratain, az orvosi nyelv megértését nehezíti az is, hogy szaporodnak az idegennek ható szerzői betegségnevek (Alzheimer-kór, Kimmelstiel-Wilson szindróma), egyre intenzívebben van jelen az angol, és vele együtt az angol rövidítések is (pl. COPD, krónikus obstruktív légúti betegség).
Hogyan érthetnénk jobban egymást?
"Ahogy az orvosi nyelvnek az idegen eredetű kifejezések a kezdetektől fogva szerves részei, ugyanúgy a mindennapi nyelvhasználatunknak is fontos alapját képezik a jövevény-, idegen, valamint nemzetközi szavak, tükörfordítások. Fontos azonban szem előtt tartani az orvosi kommunikáció változatos színtereit.
Más nyelvhasználatot igényel például az orvosok közötti megbeszélés, egy tudományos konferencián tartott előadás, valamint az orvos és beteg között folyó kommunikáció. Ez utóbbi esetben az orvosoknak nagyon oda kell figyelniük arra, hogy a beteg is megértse, mi is a pontos diagnózis" - véli a nyelvész, aki szerint anyanyelvünk is nagyban elősegítheti mindezt, egyrészt meglévő szókészletével, másrészt kreativitásával, amivel új kifejezéseket tud "teremteni".
Útravaló
Ha visszatekintünk betegségneveink történetére, egy kézenfekvő irányelv azért mégiscsak kitűzhető: amit tudunk, mondjuk magyarul, és a stroke legyen agyvérzés, a reuma inkább köszvény, a glaukóma pedig zöld hályog! A többi a nyelv és a nyelvészek dolga, az orvostól pedig sosem szégyen kérdezni.
