Ugye, ismerősen csengenek a fenti mondatok? De honnan is jönnek elő ezek, amik oly sokszor elhagyják a szánkat anélkül, hogy észrevennénk, mit is mondtunk? Talán a régmúlt időkből, saját gyerekkorunkból, amikor nekünk is hasonlókat mondtak a szüleink. Csakhogy akkor, gyerekként nagyon is érzékenyen érintettek bennünket a nevelő célzatú, de bántásként megélt szavak.
Harc nélkül könnyebb
Mindig a hibákra hívjuk fel a figyelmet, mindig a kudarcaival szembesítjük gyermekünket. Ahelyett, hogy erősségeiből indulnánk ki, és pozitívumaira támaszkodnánk. Persze, hogy vannak pozitív cselekedetei, mindenkinek van. Csak egy idő után már a szemünk előtt lebegő köd miatt képtelenek vagyunk ezeket meglátni. Mert a jól ismert "vörös köd" elborít bennünket, amit a gyerek "agresszív vagy hányaveti" reakciója váltott ki. Emiatt a családban állandó készenléti állapot uralkodik. Elmérgesedik a viszonyunk saját gyerekünkkel, és egyre nehezebb lesz visszatalálni a szeretetteljes és nyugodt állapotba. Egy családban, minél többen élnek együtt, annál több embernek kell összehangolnia viselkedését, és együttműködnie másokkal, mások érdekeit is figyelembe venni. Ahol folyton hatalmi harcok dúlnak, ez egyre nehezebb, hiszen erre megy el mindenkinek minden energiája.
Miért tudjuk olyan nehezen megoldani a konfliktushelyzeteket? Miért nem tudjuk feladni az egymás idegeit felőrlő harcot? Ennek feloldásában nekünk, felnőtteknek van nagyobb szerepünk. Mi tudunk a megszokottak helyett új módszereket és stratégiákat kigondolni.
A szokásos megközelítés helyett - amikor fölényünket fitogtatjuk, amikor a gyereket alárendeltünknek tekintjük - a békés együttműködésre kellene törekednünk.
Higgyünk benne!
Ha felismertük a gyermeket elbátortalanító hatásunkat - és leteszünk arról, hogy folyton egzecíroztassuk, irányítsuk, megmondjuk neki mit, hogyan csináljon, mit szabad és mit nem, ha kudarcai után még meg is büntetjük, s azt hisszük, mi tudjuk legjobban, mi a jó neki, és feltétlen engedelmességre kényszerítjük -, sokat léptünk előre. Higgyünk gyermekünkben! Higgyünk önálló döntési és cselekvési képességében! Bátorítsuk arra, hogy elhiggye saját magának, hogy önálló, felelősen gondolkodó lény, akinek szívesen segítünk döntése meghozatalában, de nem hozzuk meg azt helyette. Lássuk meg benne a jót, még ha eleinte nehéz is. Figyeljünk erősségeire, azokból induljunk ki, ne szembesítsük állandóan gyengeségeivel! A gyermek érezze: neki is van szava a családban. Hallgassuk meg, kérjük ki véleményét! Alakítsunk családi tanácsot, közösen beszéljük meg a tagok jogait, kötelességeit, mindennapos feladatait. Így belső indíttatásból fog majd jót cselekedni, jól viselkedni, nem külső nyomás hatására. Az önkéntesség pedig sokkal több örömöt ad, és az öröm azután megsokszorozódik. Gyermekünk nevelésében, ha az önbecsülésére építünk, akkor sokkal könnyebb utat választunk, s a célokat is hamarabb elérjük a közös összefogással. VIII. évf. /12. szám
