A népviselet titkai
Pár évtizeddel ezelőtt, gimnazistaként a nyaraimat többnyire mezőgazdasági munkával töltöttem, a falubeli asszonyokkal együtt szedtem a borsót a határban. Akkoriban még sokan viselték a környék jellegzetes palócos népviseletét, a rövid derekú, bő fehér inget, kötött vagy posztó mellénnyel, ráncokba szedett szoknyákkal, amelyekből akár hatot is egymásra vettek, hogy "jól kitartson".
A csoport legidősebbje, Ilonka néni abban is ragaszkodott a népviselethez, hogy nyaranta egyáltalán nem vett fel a szoknya alá semmit - így, ha könnyíteni kellett magán, csak félrehúzódott, leguggolt, kicsit felemelte a szoknyáit hátul, és máris elintézte a dolgot. Készségesen el is mesélte, hogy ezt "így szokták", és ez így milyen kényelmes, szellős, legfeljebb, ha hidegre fordul az idő, akkor vettek "bugyogót" is a "sok szoknya" alá.
Bűnös test
Bizony, a női fehérnemű mai formája alig több mint százéves - a régebbi korok nem kényeztették el a nőket sem a kényelem, sem a higiénia terén, hogy az erotikusságról, esztétikumról ne is beszéljünk. Nem is csodálkozhatunk ezen, ha tudjuk, hogy a nőiség maga, a női test működése, a nemi szervek titkolnivalónak minősültek hosszú-hosszú évszázadokon keresztül.
Ki foglalkozhatott volna azzal, hogy milyen a női test igényeihez legjobban alkalmazkodó, legkényelmesebb, legpraktikusabb, leghigiénikusabb ruhadarab, amikor maga a test is tabunak számított, a női nemi szervekről kiváltképpen tudni sem illett, nem is beszélve azok funkcióiról? A ruhaneműk legfontosabb funkciója a melegítés és a test eltakarása, a társadalmi helyzet tükrözése - higiénés szempontok alig kerültek elő, az pedig, hogy az öltözet erotikus vágyakat generáló, csábító is legyen, egyáltalán nem merült fel.
Izabella és társai
Az ókor fejlett test- és fürdőkultúrája a középkorban közel ezer évig feledésbe merült. Maga a testápolás, még a fürdés, a mosakodás is "illetlen", bűnös dolognak számított. Volt olyan - később szentté avatott - Árpád-házi hercegnő, akiről érintetlen tisztaságának, földi hívságoktól mentességének bizonyítékaként jegyezték fel, hogy milyen hosszan nem váltott ruhát, és hogy éveken át egyszer sem fürdött, pedig a legalantasabb munkákat végezte, a testén pedig tetvek éltek.
Ha ez az önsanyargatás extrém példa maradt is, de általában a testi kényelmet, a tisztálkodást az ördög incselkedésének tartották igen sokáig. A reneszánsz szabadabb világa enyhített ezen egy-két generáción keresztül, de testkultúráról beszélni ez idő alatt sem lehetett: Angliai Erzsébet királynőről például feljegyezték, hogy mosdatlansága miatti testszagát csak mértéktelen parfümözéssel tudta ellensúlyozni, Spanyol Izabelláról pedig eleget mond, hogy állítólag őróla, pontosabban a fehér ruhájáról nevezték el "Izabella-sárgának" a piszkosfehér színű lovakat.
Később, a XIX. században sem javult a helyzet: a közfelfogásra például jellemző volt, hogy bizonyos testrészeknek, ruhadaraboknak a nevét sem volt szabad kimondani a "jó társaságban", sőt a viktoriánus korban legszívesebben még az asztal lábát is huzattal takarták volna el a szemek és a bűnös asszociációk elől.
Fehér, de nem fehérnemű
Így aztán bizony sok generáción keresztül a nőkre volt bízva, hogyan oldják meg az testükkel közvetlenül érintkező alsóruházat kérdését, no meg az olyan testi kellemetlenségeket, mint például a havi vérzés. "Fehérszemélyekhez", "vászoncselédekhez" illően ennek eszköze a saját készítésű len- vagy kendervászon volt, amelyből hosszú inget, illetve egyszerű, húzott alsószoknyát varrtak fehér-, alsónemű gyanánt, amelyet aztán minden felsőruhájuk alá felvettek, sőt, fürdeniük, aludniuk is ebben kellett. A menstruáció idején is ez szennyeződött (lehetett dolga utána a hamulúgnak), hacsak nem sikerült vászoncsíkokból, gyapjúból, rongyokból készített csomóval felfogni a vérzést.
A XIX. században terjedt el a hosszú szárú, bő, fodros bugyogónadrág, amit a mai értelemben vett alsónemű ősének tekinthetünk. Az alsónadrág innen hosszú utat tett meg, a tundragatyán, a habselyem alsón, a szolid pamutbugyikon át a mai érzéki csipkecsodákig, vagy éppen a ruhadarab vázlatának is alig nevezhető tangáig.
Megoldások nehéz napokra
Nem könnyítette meg a nők helyzetét, hogy a menstruációt évszázadokon át tisztátalan, rontást hordozó betegségnek tekintették, és mivel nem értették, mi történik, nem egy primitív társadalomban kiközösítették erre az időre a nőt, és jóval később is elvárták tőle, hogy visszavonuljon, tartsa magát távol a többiektől, ne nyúljon ételhez-italhoz, sőt még a család állataihoz se. Egészen a legmodernebb időkig nem volt megoldott az intim higiénia sem ezeken a napokon: vagy a modern tampon elődjének tekinthető, saját készítésű vászontekercset, gyapjúcsomót, szivacsot dugtak a nők a hüvelyükbe ilyenkor, vagy jól-rosszul rögzített, mosható "felkötőkkel" fogták fel a vért. (Érdekesség, hogy ma újra terjednek a mosható betétek is.)
A háztartási vatta nemzedékeket szolgált ki a XX. században, amíg fel nem váltotta a bugyihoz rögzíthető intim betétek divatja, amelyek ma korábban sosem látott választékban állnak rendelkezésre.
Legjobban: