A haldoklás színei
Kívülről jellegtelen, földszintes betonépület Óbuda egyik csendes utcájában. Belül azonban egy sajátos, színes, levegős, illatos világ vár. Aki ezeket a belső tereket megálmodta, az tudott valami nagyon fontosat. Azt, hogy a halál előtti utolsó időszak nem lehet sivár. Hogy a búcsúzkodáshoz tér kell. Hogy a gondolatoknak, érzelmeknek talaj kell. Hogy a lábnak fű, a szemnek kék ég, a bőrnek szellő és napsütés kell.
A Hospice Ház belső tere ölelő, napsárga és napnyugta színű. Belül sok a könyv, a virág, mindenhol fény van. Hatalmas ablakok és teraszajtók néznek a belső kertre. A hatalmas, védett teraszon rózsabokor és virágágyás. Középen hatalmas fa. Mögötte park.
- Egy haldokló számára mindez többet jelent mindez, mint egyszerűen virágot, fát, napsütést?
- Ez attól függ, kinek mennyire misztérium, attól függ, hogyan látja a világot, abban saját magát. De egy biztos: minden beteg szeret kijönni ide.
A búcsúzás misztériuma
- Lehet itt búcsúzkodni?
- Lehet. Van, aki tudatosan búcsúzkodik, mások kevésbé. Ez nagyon egyéni. Általában nem a mi kertünktől búcsúznak, hanem a saját életüktől, de ennek a tere lehet a kert, ahol egyedül vagy a hozzátartozókkal együtt üldögél.
Vannak, akik nem nyíltan, hanem inkább szimbolikusabb formában búcsúznak, nem azzal a végiggondolt céllal, hogy most összegzik az életüket. Nehéz búcsúzkodni, mert fél az ember. Nem csak a haláltól, mint megsemmisüléstől, hanem világnézettől függően a halált követő dolgoktól is fél. És sokszor még ennél is jobban félnek a halálhoz vezető úttól, hogy mit kell még szenvedni odáig, mit kell még kiállni testben és lélekben.
A testi tünetek jól csillapíthatók, a lelkiek nehezebben. Azért, mert ilyenkor nagyon erős a kiszolgáltatottság, a bezártság érzés, az, hogy másokra szorulunk, terhet jelentünk nekik. És jelentkezik az a különös érzés is, hogy "ez már nem is én vagyok, hiszen már semmire nem vagyok képes, amire eddig képes voltam, elveszítettem az eddigi életem, személyiségem".
- Ez is gyász? Magunkat, az életünket gyászoljuk?
- Igen, ez is gyász. Ha valaki megbetegszik, akkor onnantól folyamatosan veszteségeket kell átélnie. A testi és lelki funkciók romlását. Ráadásul attól is szenvednek, hogy olyan intenzív, nehezen uralható érzelmeket tapasztalnak meg, amiket eddig soha sem ismertek. Átélik a munkahelyi kapcsolatok elvesztését, a társas világ elvesztését: megszűnik a kapcsolati háló. A világ leszűkül az ágyra, amiben az illető fekszik.
- Mi enyhíthet ezen a bezártságon?
- Például az emberek jelenléte, az odafordulás. De itt van például Larry is, az önkéntesünk. Ő egy Labrador.
- Terápiás kutya?
- Praktikusan az, bár nincs erre kiképezve. De amint most is lehet látni, az arcával és farkcsóválásával is mosolyog, mindenkihez odamegy, mndenkinek nyújtja a fejét simogatásért. Naponta jár be dolgozni, ő egy igazi önkéntes. Mint az igazi terápiás állatok, Larry is melegséget, barátságosságot, nyugalmat, feltétlen szeretetet, odaadást, előítélet-mentességet sugároz, és nem csak kapja a simogatást, de adja is.
Kibeszélni a halált
- Ki hogyan akarja eltölteni a halála előtti utolsó időszakot?
- Van, aki elutasít minden segítséget és beszélgetést, mások viszont sokat beszélgetnek, elvárják a maximális őszinteséget. Ez a két véglet, de van közte számtalan variáció. A mi felfogásunk az őszinteség. De az őszinteség módját és mértékét, stílusát, jellegét, megnyilvánulási formáit az diktálja, hogy a beteg mit szeretne. Érzékenyen igyekszünk meghallani a beteg mindenféle kérdését, utalásait is, nehogy úgy érezze: visszautasítjuk a betegségével, halálával kapcsolatos kommunikációt.
- Jut erre idő? Van erre elég ember?
- Igen. Mi meghalljuk azokat a félmondatokat is, mint például: "A lányom akart hozni egy új papucsot, de minek már nekem új papucs?" Erre is reagálunk, és persze nem úgy, hogy azt mondanánk: 100 évig tetszik élni, egy csomó új papucsra lesz még szüksége. Nem hitegetjük, viszont az őszinteség mértékét az határozza meg, hogy a beteg mit akar hallani. Esetleg visszakérdezünk, hogy továbbvigye a gondolatot, beszéljen, ha akar, mert lehet, hogy erre van szüksége.
A pszichológus bevezetett Emőke szobájába, aki tüdőrákos. Megengedi, hogy fényképezzem.
A harmincegynéhány kilós asszony puha, meleg takarók alatt feküdt.
- Nagyon jó itt lenni, olyan kedvesek az emberek - mondta.
Emőke is kijár a kertbe, szívesen tölti az idejét ő is az intézmény közös kutyájával, ha a fájdalom elviselhető. Márpedig mióta bent van, azóta elviselhető - itt ugyanis beállították neki a megfelelő gyógyszereket.
Kórházi szakértelem az otthon melegében
Körbejártam az osztályt. Egy- és kétágyas szobákban összesen 10 embert tudnak egyszerre ellátni, éppen akkor hozott a mentő egy újabb beteget, amikor vártam az intézmény igazgatónőjére.
Két szobához tartozik egy tágas, közös fürdőszoba, amit kerekesszékkel járókerettel is akadálymentesen lehet használni. Minden berendezés egyszerű, minden ragyog a tisztaságtól. A szobák kevéssé emlékeztetnek kórházra, a színek barátságosak, sok a fény.
Látszik viszont, hogy szükség van speciális berendezésekre: a kórházi műszereken kívül, - hogy csak egy példát mondjak - fürdetőágy is van.
- A hospice ellátás mindenki számára elérhető Magyarországon?
- Egyszerű a válasz, mert nem elérhető, nincs ebben egyenlőség, nincs országos lefedettség - válaszolja dr. Muszbek Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány orvos igazgatója.
- Persze szépen fejlődik a rendszer, de a költségeknek csupán 40 százalékát fedezi az OEP, a maradékot nekünk kell összegyűjtenünk jótékonysági eseményekkel, az adózók 1 százalékos felajánlásából, tárgyi- és pénzadományokból, pályázatokból.
Kevés a szakember is: dietetikusra, pszichológusra, lelki és szociális munkásra, gyógytornászra is szükség van.
- Milyen szolgáltatásokat nyújt az alapítvány?
- A 10 ágyas fekvőbeteg-ellátó helyen kívül 70 emberről gondoskodunk Budapesten az otthonában. Szakambulanciáink is vannak: fájdalomcsillapítási ambulancia, támogatói rendszer a hozzátartozóknak, klubok.
Nem fejeződik be a családok gondozása akkor, amikor a beteg meghal: a gyászgondozás nagyon fontos. Van egyéni és csoportos formája is. Az egyik az egy féléves intenzív csoport, a másik pedig szinte klubszerű: havonta egy alkalommal előadásokat, zenei programokat szervezünk.
- Nem csak a haldoklónak kell segíteni?
- Nem csak. A családok sokat küszködnek, nehéz megbirkózni azzal, hogy éjszaka is fel kell kelni, nem tudnak eleget pihenni. A szorongás, a veszteségtől való félelem a hozzátartozókat is terheli.
Antal Imre az utolsó pillanatig megőrizte a humorát
- Igen. Ő egyedülálló ember volt, aki nagyon nehéz körülmények közül került ide be, és azt hiszem, hogy két olyan szép hónapot kapott, amit sehol máshol nem tudtak volna a számára biztosítani. A mai egészségügy ugyanis ezt nem tudja nyújtani, hiszen nem erre van berendezkedve. Miután Antal Imrének családja nem volt, nagyon sokat kapott itt a hospice munkatársaktól. De nekünk is sokat jelentett, hogy itt volt közöttünk, mert nagyon színes egyéniség volt, a humorát végig megőrizte, nagyon nagy erő volt benne, tehát azt lehetett látni, hogy az utolsó percig olyan gráciával és méltósággal viselte a betegségét, hogy mi is tanulhattunk tőle.
A képre kattintva meg is hallgathatja ezt a visszaemlékezést.
