A nagyszénási ápolónő közel három évtizede nyújt támaszt az Orosházi Dr. László Elek Kórház és Rendelőintézet fül-orr-gégészeti osztályán kezelt betegeknek, gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. A szakemberrel készült interjúnk során is hamar kirajzolódott, amit az Egészséghősök pályázatunkra beérkezett jelölések beküldői egyöntetűen kiemeltek vele kapcsolatban: élénk, vidám, barátságos és kommunikatív személyisége. Kovácsné Tóth Hajnalkával egyebek mellett hivatásához fűződő kapcsolatáról, az egészségügyben szerzett tapasztalatairól, munkája szépségeiről és nehézségeiről beszélgettünk.
Huszonkilenc éve van a pályán. Mit üzenne ennyi év tapasztalatával azoknak a fiataloknak, akik még csak most fontolgatják, hogy ápolónak tanuljanak, majd az egészségügyben helyezkedjenek el? Megéri ezt az utat választaniuk?
Abszolút megéri. Azt gondolom, hogy akiben van szeretet, aki képes szeretetet adni másoknak, azt ebben a szakmában sokszorosan kapja vissza. Illetve aki picit is azt érzi magában, hogy szeretne másokon segíteni, az az egészségügyben a lehető legjobb helyen van. Egyre több a beteg, így óriási szükség is van olyan szakemberekre, akik nem hagyják őket egyedül, hanem ott állnak mellettük, és fogják a kezüket, amikor a leginkább kiszolgáltatottnak érzik magukat.
Önt mi vonzotta ebbe a szakmába?
Utólag visszagondolva már egészen kisgyerekként is értek olyan benyomások, amelyek ebbe az irányba tereltek. A legelső ilyen emlékem 6-7 éves koromból az üknagymamámhoz fűződik, akit szerencsés módon személyesen ismerhettem. Sokat játszottunk náluk, és Zsófi néni közel száz évesen is teljes szellemi épségben élt. A teste viszont fizikailag nagyon legyengült, egy alkalommal pedig elesett a lépcsőn. A vállán keletkezett egy hatalmas nyílt seb, és mivel akkoriban még nem volt telefonunk, a nagyapám biciklivel ment el a körzeti orvosért. Az orvos kijött, és ott helyben össze is varrta a sebet. A felnőttek persze próbáltak arrébb tessékelni, de én látni szerettem volna, mi történik. Egyszerűen csodálattal töltött el, ahogyan abból a rettentően csúnya sebből egyszeriben egy nagyon szép varrat lett.
A doktor úr mondta is a szüleimnek, hogy nem kell engem elzavarni onnan; hadd nézzem, hátha egyszer belőlem is orvos lesz. A szüleim pedig valóban szerettek volna orvosi pályára küldeni, csak sajnos sosem voltam túl jó fizikából, ami kellett volna a felvételihez. Abban, hogy végül ápolónő lettem, és így mégis az egészségügybe kerültem, egy másik gyerekkori élményem játszott meghatározó szerepet. Olyan 8-9 éves lehettem, amikor nagymamámtól mentem haza biciklivel, egy garázsból kitolató autó pedig elütött. Csúnyán megütöttem az állam és az orrom, mentő vitt be a kórházba. Éppen azon az osztályon láttak el Orosházán, ahol most is dolgozom. Emlékszem, sírtam édesanyám után, aki nem maradhatott bent velem – hála az égnek ma már más a protokoll. De akkor nagyon egyedül éreztem magam, ráadásul a nővérek egy része borzasztóan szigorú és mogorva volt. Rettentően rossz élmény volt, amikor például mindenáron meg akartak etetni tejeskávés kiflivel. Voltak viszont nagyon jó nővérek is az osztályon, köztük Edit néni, akitől hihetetlenül sok szeretetet kaptam. Amikor nagyon-nagyon sírtam, az ölébe vett, ringatott, akár a folyosón cipelt, hiába voltam duci kislány. Eldöntöttem, hogy rá szeretnék hasonlítani. Később ezért is adtam be a jelentkezésem a hódmezővásárhelyi egészségügyi szakközépiskolába.
A pozitív példa sokat nyomott tehát a latban, de mennyire tudta akkor felmérni a kihívás súlyát, amit a segítői hivatás jelent?
Bevallom, ezt eleinte nem nagyon tudtam még felmérni, ahogy alighanem a másik harminc osztálytársam sem, noha komoly szakmai oktatásban volt részünk. Az első igazi tapasztalat az volt, amikor másodikos korunkban ki kellett mennünk három hétre különböző kórházi osztályokra gyakorlatot teljesíteni. Másodmagammal a krónikus belgyógyászati osztályra kerültem először. Bementünk, és csupa magatehetetlen idős beteget láttunk. Ott álltam ledöbbenve, szembesülve a valósággal, hogy nekem ezeken az idős embereken kell most segítenem. Emlékszem, összenéztünk egy idős hölggyel, aki rögtön kért egy pohár vizet. Töltöttem neki, és onnantól valahogy ösztönösen tudtam, mi a dolgom. Nagyon jó szakmai oktatóink voltak, és egy hét alatt annyira megszerettük az ottani munkát, hogy később is visszajártunk segíteni, és tapasztalatot gyűjteni. Igazán ekkor szerettem meg ezt az amúgy nehéz hivatást. Hiába voltak nagyon kiszolgáltatottak a betegek, láttam rajtuk, mennyit számít nekik egy mosoly, vagy az, ha megfogom a kezüket. Akkor még nem tanultuk ezt a fajta kommunikációt, de úgy hiszem, hamar ráéreztem, és a mai napig ez adja az alapot a munkámhoz.
„Minden beteget a keresztnevükön szólít, és mindig mosolyog. Gyógyír ez a műtétre váró betegnek, és az ágy mellett ücsörgő hozzátartozónak is” – emelte ki jelölésében Önről az Egészséghősök díj egy korábbi évadában egy beteg hozzátartozója. Ebben rejlik tehát a titka: a közvetlen kommunikációban?
Igen, ez mindenképpen sokat segít a munkámban. Sőt, a fül-orr-gégészeti osztályon viszonylag sok a fiatalabb beteg. Akiknél úgy látom, hogy nagyjából egy korosztályba tartozunk, mindig fel is szoktam ajánlani, hiszen semmilyen etikai kódex nem tiltja, hogy tegeződjünk. Apróság, de nagyon meg tudja könnyíteni a kommunikációt, illetve oldja a betegekben a feszültséget. Azt ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy minden beteg izgul, függetlenül attól, hogy csak egy pici kinövést kell eltávolítani a fülcimpájáról, vagy esetleg egy fájdalmas garatmandula-műtét előtt áll. Mindannyiukkal mi találkozunk először, úgymond mi vagyunk a kapu. Ha pedig már ekkor sikerül egy oldani bennük a feszültséget, akkor a továbbiakban az orvosnak és a szakszemélyzetnek is könnyebb a dolga.
Mi a helyzet a gyerekekkel? Náluk is működik ez a fajta megközelítés?
Fontos, hogy ők nem kis felnőttek, nem is szabad őket úgy kezelni. Éppen ezért igyekszem a legkülönfélébb módokon megtalálni velük a közös hangot, de mindig a lehető legőszintébben. Van például egy macink az osztályon. Ha egy gyermek nagyon ellenkezik, rúgkapál, és nem tudunk tőle vért venni, akkor ezen a macin szoktam neki megmutatni, hogy pontosan mi vár rá. Amikor pedig látja, hogy szinte csak egy szúnyogcsípés az a tű, és megérti a helyzetet, akkor máris könnyebb vele boldogulni. Vagy el szoktam például mondani a mandulaműtétre váró gyerekeknek, hogy ugyan fájni fog nekik utána, de ha nem sírnak, ügyesen beveszik az előírt fájdalomcsillapítót, akkor készítek nekik oklevelet. És úgy látom, ez be is válik. A lényeg, hogy nem szabad őket becsapni: mindig elmondjuk nekik, mi vár rájuk, csak a koruknak megfelelő formában.
Fantasztikus e téren az a csapat, akikkel az évtizedek során az osztályunkon együtt dolgozhattam és dolgozom. A műtős személyzetünk például azzal az ötlettel állt elő, hogy a kislányokra egy rózsaszín supergirlös, a kisfiúkra egy kék supermanes palástot terítenek, amikor betolják őket a műtőbe, hogy szuperhősnek érezzék magukat. Nagyon szokott ez tetszeni nekik, akárcsak a szülőknek, akik a műtőajtóig elkísérhetik gyermeküket. A szülők kapcsán egyébként szerintem nagyon fontos elmondani, hogy azért egy ilyen szituáció alapvetően rendkívül nehéz a számukra. Mégiscsak az történik, hogy a gyereküket elviszik tőlük egy "ismeretlen világba", ahova nem mehetnek vele. Ápolóként az is a feladatom, hogy ez idő alatt támaszt nyújtsak nekik, megnyugtassam őket: jó helyen van a gyermek, a kollégáink vigyáznak rá, segítenek rajta.
Említette, hogy diákévei alatt nagyon megszerette a belgyógyászati osztályos ápolói szerepkört. Miért helyezkedett el végül mégis egy egészen más terepen, a fül-orr-gégészetben?
Hódmezővásárhelyen beleszerettem a belgyógyászatba. Ahogy aztán leérettségiztem, Makón tanultam tovább. Fél évig elméleti oktatás zajlott, orvosoktól, főnővérektől tanulhattunk többféle szakirányról is. A második félévben aztán három műszakban végeztünk gyakorlatot a makói kórház különböző osztályain, de ott is a krónikus belgyógyászat állt hozzám a legközelebb, illetve az idős betegek mellett végzett munka. Amint megkaptam a felnőtt szakápolói bizonyítványomat, el is határoztam, hogy ezen a területen szeretnék elhelyezkedni. Lett volna rá lehetőségem, marasztaltak Makón, de a szívem hazahúzott Nagyszénásra, ahonnan a nagy távolság miatt nem tudtam volna bejárni. Így jött a képbe Orosháza: ahogy megszáradt a pecsét a bizonyítványomon, másnap már édesanyám be is kísért a helyi kórházba. Az akkori ápolási igazgatónak elmondtuk, hogy munkát keresek, és elsősorban a belgyógyászati osztály érdekelne. Ott viszont éppen nem volt hely, ellenben a fül-orr-gégészeten nagy nővérhiánnyal küzdöttek. Bevallom, eleinte tanakodtam, el merjem-e vállalni ezt a feladatot, de utólag úgy érzem, életem egyik legjobb döntése volt, hogy igent mondtam.
Három évtized hosszú idő. Ha jól tudom, ma is két műszakban, 12 órás váltásban dolgozik. Hogyan tud nemcsak megküzdeni a hatalmas terheléssel, de közben – mint azt a visszajelzések is igazolják – a betegei érdekeit is maximálisan szem előtt tartva végezni a munkáját?
Való igaz, hogy főként az éjszakai műszakok nagyon megterhelőek mind mentálisan, mind fizikailag. A legtöbbet az segít, hogy szabadidőmben igyekszem feltöltődni. Sokat sétálok, kerékpározom, a férjemmel imádunk kirándulni. Ami pedig a nappali műszakokat illeti, van egy rituálém, amely megkönnyíti a munkakezdést. Nagyszénásról busszal ingázom Orosházára, és reggelente már fél 6 előtt bent vagyok a kórházban. Ilyenkor kell 5 perc nyugalom, amikor a kolléganőkkel megiszunk egy csésze kávét. Ez a közös 5 perc adja meg a kezdőlökést az előttünk álló naphoz.
Hozzátartozik továbbá az igazsághoz, hogy bár a munkámat hivatásnak és a szenvedélyemnek tartom, a családom támogatása nélkül aligha végezhetném ilyen hévvel. Ugyanígy a betegektől érkező pozitív visszajelzések is rengeteget jelentenek, legyen szó akár az osztályon személyesen kapott köszönetekről, akár a közösségi médiában érkező biztató üzenetekről. Néha persze én is elfáradok, de amíg azt érzem, hogy szükség van rám és kedvelnek a betegek, addig nem merül fel bennem kétség afelől, hogy jó helyen vagyok.
Mit tart a legnehezebbnek a szakmájában?
Azt, ha elveszítek egy beteget. Még ha a mi osztályunkon nem is olyan gyakori, mint például a belgyógyászaton, bizony a halál a mindennapjaink része. Valószínűleg a habitusomból adódik, de nagyon nehezen tudok megküzdeni azzal, amikor meghalnak nálunk betegek. Ott vagyok velük, fogom a kezüket, de ilyenkor mindig egy picit én is velük halok.
Volt két különösen megrendítő eset a pályám során. Az elsőnél még nagyon fiatal voltam. Egy idős rákbeteg bácsi feküdt az osztályon, és egyértelmű volt, hogy haldoklik. Megkérdeztem tőle, hogy van-e valami kívánsága, hívjak-e hozzá valakit. Éjjel két óra volt, és ő csak annyit kért, hogy énekeljek neki. A felesége már meghalt, de nagyon szép kék szemei voltak, ezért szerette volna, ha eléneklem a „Jaj, de szép kék szeme van magának” című dalt. Ott ültem az ágya mellett a sötétben, énekeltem, és közben potyogtak a könnyeim. Pár éve pedig egy másik gégedaganatos beteghez ültem oda az utolsó perceiben. Tiszta volt a tudata, és csak annyit kért, hogy beszéljek hozzá. Borzasztóan nehéz pillanatok ezek, mindegy, hogy az ember még fiatal pályakezdő vagy már évtizedek óta a pályán lévő szakember.
Dacára a nehézségeknek, úgy veszem ki a szavaiból, keresve sem találhatna a személyiségéhez jobban passzoló szakmát.
Soha egy másodpercre sem bántam meg, hogy erre a pályára léptem. Ha visszamehetnék az időben, és újrakezdhetném, akkor sem döntenék máshogy.
