Amikor bemondta a rádió, hogy megdőlt a melegrekord Magyarországon, mert Kiskunmajsán 40,4 fokot mértek, azon kaptam magam, hogy felcsillan a szemem, és büszkén magyarázom, hogy épp a napokban jártam Kiskunmajsán, kvázi nekem is közöm van ám a rekordhoz.
Jó, ez nem tartott sokáig, mert másfél óra múlva már azt jelentették, hogy Kecskeméten még melegebb volt, egyenesen 40,6 fok, no de ez meg már valóságos eufóriával töltött el, hiszen Kecskeméten két hétig voltam katona; szinte már vártam, hogy Szeged vegye át a vezetést, ott havonta megfordulok, akárha haza járnék.
Pontosan úgy viselkedtem, ahogyan hatvanegyben a házmesterünk Gagarin fellövésének napján, amikor órákon át rohangált fel-alá az udvaron ordítozva, hogy "ember az űrben", mintha legalábbis ő számolt volna vissza a kilövésnél, mígnem odafentről rá nem kiáltottak, hogy fogja be a száját, mert az Angermannéknál épp most van kint az orvos.
Minden évben, sőt évszakban rácsodálkozom népemre, amint egynyári virágszál nai-
vitásával képes rácsodálkozni arra, hogy nyáron meleg van, télen viszont hideg, ősszel pedig nagy, barna valamik hullanak alá a fák ágairól. Nem úgy, mint tavasszal. Már ez önmagában is le tudja kötni az ember teljes szellemi kapacitását, amikor azonban szélsőségesebb napok jönnek, és melegrekordok dőlnek, mintha olimpiát nézne az ország, kitörő örömmel fogadja az újabb és újabb rekordok hírét, holott ezeknek a rekordoknak - Aigner Szilárd óta tudjuk - az égvilágon semmi értelmük, mert mindenki ott, akkor és azt mér, amit és ahogyan akar. A TV 2-nél most volt főnökváltás, le kell győzni az RTL Klubot; figyeljük meg, a jövő hét elején már ötven fokot is be fognak mondani, és lesz hozzá meteorológus.
Csoda, hogy az ország el tudott lenni eddig elméleti iránymutatások nélkül is ebben a melegben. Ezt azért mondom, mert nyolc nap telt el úgy a kánikulából, hogy egyetlen párt se tartott sajtótájékoztatót, vagy állt elő iránymutatással a kánikulára vonatkozóan. Aztán a kilencediken végre. Most nem is Pelczné dr. Gáll Ildikó nagy jelentőségű és a pártja honlapján megjelent iránymutatására gondolok, miszerint "tovább tart a nem várt, embert próbáló hőség" és hogy "felelősségteljes munkára van szükség, hogy megóvjuk az embereket a kánikulától", ámbár önmagában már ez is nyilván vízivásra tudja késztetni a szomjas emberek tömegeit, hanem az MDF-re, amely sokkal konkrétabb volt, s a lényegénél fogta meg a kérdést. Az Almássy nevű tisztviselőjük a legnagyobb kánikula napján jelentette be, hogy "az MDF nem látja biztosítottnak a hőségben a lakosság megnövekedett vízigényének kielégítését", mert lesújtó a fővárosi közkutak állapota, olyannyira, hogy amíg Budapesten 27 ezer lakóra mindössze egy kút jut, addig Grazban ötször annyi, holott az MDF már 2006-ban kidolgozta az Ivókút 2010 programot, amely azóta sem valósult meg. Kész, passz.
Azt nem értettem én soha, hogy egy párt miért nem télvíz idején jön elő az ivókutakkal meg a kerti csapokkal, kórházak nem létező klímaberendezéseivel, amikor még volna idő valamit elérni, miért akkor, amikor már az ő tökéről is folyik a víz, és nem lehet már semmit se csinálni. A Pelczné-féle igazi, felelősségteli munka az volna éppen, hogy most rángatom elő a Főkefét, hogy mi lesz a téli havazáskor, jeges viharok idején, mert némely tanulmányok szerint előfordulhat, hogy a tudósok blöfföltek, s az emberiségre mégse globális fölmelegedés, hanem jégkorszak vár. De nem: jön majd az augusztusi árvíz, a párt pedig ott fog állni a gáton, és sajtótájékoztató keretében jelenti be, hogy az a víz, ami a gumicsizmája szárát verdesi, nem más, mint áradás, és az nem jó.
Igaz, amit én hiányolok, az már perspektivikus gondolkodást igényel. Bőven elég volna, ha Pelczné, mondjuk, arra szólítaná fel pártja szimpatizánsait, hogy felelősségteljes odaadással legalább eme embert próbáló napokban használjanak tömegközlekedés esetén dezodort, s akkor már csak az ország másik felével kellene valamit kezdeni.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
