Sok ember számára az álmatlanság valamilyen akut fizikai betegség vagy pszichés stressz által kiváltott ideiglenes helyzet. De egyesek számára az állapot tartósabb. Becslések szerint a krónikus álmatlanság a fejlett országokban a felnőtt lakosság mintegy 10 százalékát érinti, és jelentős befolyást gyakorol az érintettek életminőségére, a depresszió és a szorongás okozta károk kifejlődésére. Az álmatlanság klinikai diagnózisa a betegek szubjektív beszámolója alapján készül. Érdekes azonban, hogy az éjszakai EEG-felvételek azt mutatják, hogy néhány álmatlanságban szenvedő beteg alábecsüli alvása mennyiségét. Ezek a félreértett ébrenléti időszakok inkább tükrözik a töredezett alvásra való túlérzékenységét. Ez a jelenség a paradox inszomnia normális alvásmennyiséggel, amely kiemeli a probléma pusztán biológiai megközelítésének korlátait.
Bár az álmatlanságnak részben biológiai alapja van, az állapotot az uralkodó kulturális és történelmi körülmények is befolyásolják. Egyes preindusztriális egyenlítői társadalmakban a krónikus álmatlanság előfordulása csak 1-2 százalék. Ezeknek a közösségeknek még szavuk sincs az akaratlan álmatlanság jelzésére. Azaz a társadalmi tényezők határozottan befolyásolják az alvás és az álmatlanság látszólag természetes mintáit. Éppen ezért az álmatlanság jellegzetességeit multidiszciplináris és történelmileg tájékozott tanulmányokkal lehet feltárni - írta a londoni University College két kutatója, Kimberley Whitehead és Matthew Beaumont a The Lancet orvosi folyóiratban megjelent cikkében .
Amikor nagy érték volt a természetes fény
Az álmatlanság modern kezelésének alapja a jó alvási higiénia, az alvás megszokását szolgáló lefekvési rutin. Az ilyen kezelést azonban általában csak az alvási nehézségek kialakulása és elcsúszása után keresik. Ez a helyzet ellentétben áll az iparosodás előtti korszakokkal: mielőtt a mesterséges világítást és a központi fűtést feltalálták volna, a napszakok változásai teremtették meg az alvási normákat, hiszen ez tette lehetővé, hogy az emberek kihasználják a természetes fény elérhetőségét és a magasabb nappali hőmérsékletet. Illetve akkoriban bonyolult, gyakran ritualizált előkészületeket tettek az alvásra. Kulturális, érzékszervi és környezeti jeleket használtak, ismerős hangokkal, látvánnyal, illatokkal, tapintott érzésekkel vették körül magukat, hogy álmosságot idézzenek elő. Az éjszakai alvást például napról napra gondosan optimalizálták az elfogyasztott élelmiszerek és italok mennyiségének szabályozásával.
Az alvást szolgálták a spirituális gyakorlatok is. Ezt a tevékenységet ugyanis az iparosodás előtti korszakban szenzoros jelenségként kezelték , amely mind a testet, mind a szellemet helyreállította a napi munkák és törődések után. Shakespeare a Macbethben például az alvást a "búk fürdőjének", a "sebzett szívek balzsamának" nevezte (Szász Károly fordításában(, sőt az élet ünnepének fő táplálójaként is említi. A gazdag otthonokban a hálószobai textíliák gyakran fényűzőek és személyre szabottak voltak, és többször is megstoppolták ezeket, hogy generációkig tarthassanak. A békés hálószoba környezetének sarokköve a folytonosság, az ismertség és a biztonság volt.
Ez szöges ellentétben van a magas jövedelmű országok 21. századi hálószobáival, ahol gyakran jelen vannak okostelefonok, tabletek és televíziók, amelyek ahelyett, hogy segítenének elaludni, stimulálják az idegrendszerünket. A közösségi hálózatokon való folyamatos jelenlét pedig sokakat arra késztet, hogy még éjszaka is ellenőrizzék az üzeneteiket, ha meghallják a hozzájuk tartozó hangjelzést.
Platón nem hitt az alvásban
Míg az alvás előnyt jelentett az iparosodás előtti korszakokban, a klasszikus időkben a hosszú alvás nem volt összhangban a kifinomultsággal. Platón például azt javasolta, hogy a polgárok kevesebbet aludjanak, mint a rabszolgák, azzal az indokkal, hogy az alvás halott állapot, amikor lehetetlen üzletet folytatni. A későbbi korszakokban is szinte bűnnek számított a felsőbb osztályokban a sok alvás. Úgy tartották, hogy a teljes éjszakai pihenés olyan luxus, amelyet a király sem engedhet meg magának, mert egyedülálló politikai felelősséget visel. Akkoriban terjedt el a szokás, hogy inkább ülő pózban aludtak, semmint feküdtek. De elterjedt volt a kétosztatú alvás is, amikor az éjszaka közepén felkeltek, és tettek vettek. Ezt az időszakot semlegesként (sem nem igazi ébrenlétként, sem nem álomként) fogadták el.
A XIX. század végén kialakult az inszomniákus kifejezés, amelyről a The Lancet 1908-ban számolt be először. Ez nemcsak azoknak az embereknek volt jelzője, akik nem tudtak aludni, és állapotukat különféle fizikai és pszichológiai módszerekkel próbálták kúrálni vagy elviselni. A jelenséget leíró Alexander Morrison nevű orvos az inszomniákust társadalmi és pszichológiai archetípusként határozta meg. Az inszomániákusság megjelenésének elfogadása akár patológiás, akár társadalmi típusként információkkal lát el bennünket az álmatlansággal kapcsolatos modern attitűdjeinkről. De tanulhatnánk az iparosodás előtti múltból is, hogy az alvást előkészítő rituálékkal és az átmeneti álmatlanság semlegességének elfogadásával harcolhassunk a jelenlegi generáció álmatlanságának leküzdéséért.
