Álszentség lenne azt mondani, hogy nem esik jól, ha hétköznapi hősnek tekintenek bennünket, mentősöket. A hős férfi egy ősi archetípus, és a katonák, a tűzoltók, a rendőrök mellett a mentősök tényleg alkalmasak a megtestesítésére. De persze könnyű átesni a ló túloldalára, ilyenkor beszélhetünk hőskomplexusról.
Ismertem egy mentőtisztet, aki tökéletes példája volt ennek. Minden légvételéből sütött, hogy ő életmentő: nélkülözhetetlen figura, aki még álmában is ugrásra készen áll. Ha megérkezett egy baleseti helyszínre, mindenkit félrelökve azonnal bemászott a roncsba, ahol látványos, nem ritkán kockázatos manőverekkel próbált segíteni a beszorult sérülteken. Aztán ezek a manőverek véget értek, egyrészt mert megváltozott a mentési protokoll és ma már csak a tűzoltók közelíthetik meg a roncsokat, másrészt azért, mert az egyik utolsó akciójánál addig ficánkolt egy árokba fordult furgonban, míg a roncs tovább csúszott, alaposan megnehezítve a katasztrófavédelmisek munkáját.
Hol van a határ a hősiesség és a hőskomplexus között?
Úgy vélem, alaphelyzetben egyetlen mentős sem gondolja magáról, hogy hős. Legjobb tudásunk szerint végezzük a dolgunkat, bár tény, hogy legtöbben nem munkaként, hanem hivatásként tekintünk a foglalkozásunkra. Ám az is igaz, hogy minden mentős életében eljön az első olyan alkalom, amikor egy sikerélményt követően úgy érzi, mintha fél méterrel a föld fölött járna. Egy sikeres újraélesztés, egy gyermek megmentése vagy egy szülés levezetése - és még sokféle eset - okozhatja ezt az érzést. És ahogy az ilyen alkalmak sokasodnak, óhatatlan, hogy kicsit másképp nézünk a tükörbe. Úgy érezzük, fontos, amit csinálunk, hogy akkor és ott, amikor megéltük ezt az élményt, nem is lehetett volna jobb helyünk az egész galaxisban. És ez az érzés egy darabig velünk is marad, jó esetben a következő nagy életmentésig.
Erre szükség is van. Egyfelől, mert a mentőzésnek van kevésbé magasztos oldala is. A különféle váladékokkal szennyezett felszerelés, a koszos, saras autó takarítása, vagy az agresszív, esetleg élősködőkkel teli betegek ellátása nem a mentősök álma. Amikor a munkának ezen részével szembesülünk, szeretünk arra gondolni, hogy vannak olyan pillanatok, amikért "cserébe" ez is bőven megéri, sőt!
Másfelől, és talán ez fontosabb, egy mentősnek valahol mégiscsak el kell hinnie magáról, hogy egy hős. Igaz, nem tud repülni, nem közlekedik batmobillal, de képes higgadt maradni pánikhelyzetben , gyorsan, precízen, minden felesleges mozdulatot mellőzve, bajtársaival összhangban dolgozni a körülményektől függetlenül. És képes szívvel-lélekkel összpontosítani a legbagatellebbnek tűnő problémákra is.
Mitől lesz valaki "hős"?
Mentősként az egyik legfontosabb feladat, hogy úgy jelenjünk meg a helyszínen, hogy a beteg, vagy a sérült egy pillanatig se kételkedjen abban, hogy mi jelentjük a megoldást a problémájára. Azért jöttünk, hogy segítsünk, pontosan tudjuk, mit kell tennünk, és képesek is vagyunk azt megtenni. Nem szerepel semmilyen tankönyvben, de a gyakorló mentősök körében elfogadott álláspont, hogy a mentőellátás 60 százalékát a kommunikáció adja. Rengeteg múlik azon, hogy elnyerjük-e a beteg és/ vagy hozzátartozója bizalmát . Hogy abban az egy-három órában ismeretlenül is tudunk-e egy csapatot alkotni, hogy megküzdjünk a fennálló problémával. Nagyon meg tudja nehezíteni a betegellátást, ha ez a bizalom nem alakul ki. Ebben pedig a mentős önbizalmának, önbecsülésének hatalmas szerepe van. És ha ehhez az szükséges, hogy elhiggyük magunkról, hogy hősök vagyunk, ám legyen!
Sok évvel ezelőtt egy vasárnapi hajnalon riasztottak minket, hogy egy 40 éves férfinak napok óta fáj a mellkasa, és most már nem tud ezzel mit kezdeni. Nem tagadom, kicsit morcos voltam. Vonulás közben arra gondoltam, vajon ki az, aki vasárnap hajnalok hajnalán úgy rohan, hogy segítsen valakinek, mint mi. És ahogy ott zötykölődtem az esetkocsi betegterében, hirtelen belém hasított a felismerés: kiváltságos vagyok.
