„Szeretjük a pletykát, mert szerethetővé tesz és hitelessé, illetve közelebb hoz azokhoz, akikkel megosztjuk” – fogalmaz találóan Miért vagyunk a dráma függői? című írásában Jordan Bridger viselkedéskutató. Dr. Frank McAndrew pszichológus, a téma nemzetközileg elismert szakértője pedig a Psychwire oldalán arra hívja fel a figyelmet, hogy ki többet, ki kevesebbet, de szó szerint mindenki szokott pletykálni, még ha nem is feltétlenül tudatosan. Egész egyszerűen ez is hozzátartozik az emberi természethez, hiába tekint a köztudat nemkívánatos, szégyellni való dologként rá. Mi több, egy 1993-ban publikált megfigyeléses kutatás eredményei azt mutatják, hogy baráti, rokoni társalgásaink az idő felében-kétharmadában főként szociálisan releváns témákról zajlanak. Egy 2019-ben megjelent metaanalízis pedig arra jutott, hogy átlagosan 52 percet töltünk pletykálással naponta. Ez utóbbi elemzés egyben rámutat a jelenség egy nagyon fontos jellemzőjére, miszerint az így elhangzó titkok túlnyomó többsége egyáltalán nem negatív kicsengésű, hanem teljesen semleges vagy akár kifejezetten pozitív színben tünteti fel alanyát.
Ha a különböző meglévő tudományos definíciókat vesszük alapul, azok egyik gyakori közös eleme, hogy a pletyka nem szükségszerűen megbotránkoztató és rosszindulatú, illetve nem ez határozza meg, hogy egy beszédtéma annak számít-e egyáltalán. A terület neves hazai kutatója, Szvetelszky Zsuzsanna a következőképpen határozta meg a fogalmat a Pécsi Tudományegyetem hallgatójaként írt doktori értekezésében.
A pletyka ismerhető szereplőről szóló, lokálisan értelmezett, nem publikus információ. Legfőbb attribútuma a terjedés, amelynek minden lépése során transzformálódik.
Nagyon leegyszerűsítve tehát mindig pletykálunk, amikor valakinek egy közös ismerősről mondunk el valami olyasmit, ami amúgy szélesebb körben titoknak számít. Ez az információ aztán lassanként változhat egy kicsit, ahogy szájról szájra terjed. Szvetelszky egyébként ilyen módon elválasztja ezt a bulvárhír fogalmát, utóbbit meghagyva a média termékének. A pletyka így tehát nem más, mint ahogyan azt a legtöbben elképzelnénk: szűk körben kibeszélni az ismerőseinket a hátuk mögött. Hogy ennek mi az apropója, természetesen nagyon változó, de – ahogyan Szvetelszky fogalmaz – „az a pletyka, mely senkit nem érdekel, nem terjed”. Hasonló gondolatokat fogalmaz meg egyébként McAndrew is, hozzátéve, hogy az így elárult titok gyakran (de nem mindig!) valami olyasmi, amit felhasználhatunk arra, hogy ítéletet mondjunk az alanya jelleméről.
A pletyka a túlélés záloga
Habár a pletykálást hajlamosak vagyunk a mai kor szemüvegén keresztül látni és megítélni, érdemes hozzátenni, hogy számos kutató szerint egy jóval ősibb késztetésről van szó. A terület úttörő alakja, Robin Dunbar brit antropológus és evolúciós pszichológus egészen az emberelődök kurkászásáig vezeti vissza az eredetét. Elmélete szerint az agyméret növekedésével növekedhetett az együtt élő csoportok létszáma is. Egy nagy csoportban az érzelmi kapcsolatok erősítését szolgáló kurkászás már nem tudott hatékony eszközként működni, hiszen hatalmas időráfordítást igényelt volna, hogy mindenkire kellő figyelmet szenteljenek ilyen módon a csoporttagok – funkcióját így a jóval időtakarékosabb és praktikusabb nyelvi kommunikáció vette át új viselkedésformaként. A kommunikáció itt lehet puszta fecsegés, "small talk", illetve pletykálás egyaránt, de a cél – érdemi információátadás helyett – mégiscsak leginkább az, hogy összetartsa a csoportot, valamint annak tagjai kapcsolódni tudjanak egymáshoz, szorosabbá téve kötelékeiket. Mindez pedig a túlélés, ezáltal az evolúció szempontjából is előnyös volt, így egyfajta örökségként mind a mai napig hordozzuk magunkban.
Emellett Dunbar szerint lehetőséget teremtett arra is, hogy széles körben közvetítsen olyan üzeneteket, értékeket, amelyek az adott csoport számára fontosak. Az ember társas lény, és ez abban az értelemben is megállja helyét, hogy őseink túlélése és szaporodása nagyban függött attól, hogy miként tudnak egységes társadalomként működni. Ahhoz, hogy ez sikeres lehessen, muszáj a csoport tagjainak betartaniuk bizonyos íratlan szabályokat. Aki ezeket a szabályokat figyelmen kívül hagyja, számos tekintetben egyéni előnyökhöz juthat, de jellemzően csak mások kárára. Ilyen módon a különcködés, bár egyénileg hasznosnak tűnhet, hosszú távon a csoport felbomlásával fenyeget, és könnyen a visszájára fordulhat. A pletykák mementóként szolgálhatnak az elvárt társadalmi normákat illetően, emlékeztetve a terjesztőit és befogadóit a követendő irányelvekre. „Egy beszélgetés valaki másról lehetőséget nyújthat, hogy magunkról is tanuljunk valamit. Tükröt mutathat a saját pszichénknek, gyermekkorunknak, értékeinknek és egyéb olyan dolgoknak, amelyek rendetlen lényekké tesznek. A pletykákból tanulhatunk” – fogalmaz Bridger.
Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Megan Robbins, a riverside-i Kaliforniai Egyetem pszichológusa is a Time-nak nyilatkozva. „Egyes tudósok a kulturális tanulás bizonyítékaként tekintenek a pletykára, amely leckét, illetve példát szolgáltat az embereknek arról, hogy társadalmilag mi elfogadható – és mi nem” – mondja Robbins. Tegyük fel, hogy valaki egy adott közösség tagjaként gyakran hűtlen. Az emberek előbb-utóbb elkezdenek negatívan beszélni róla a háta mögött, a kollektív kritika pedig így felhívja mások figyelmét a hűtlenség következményeire. Végül ahogy a pletyka szinte elkerülhetetlenül visszajut a forrását szolgáltató személy fülébe, mindent egybevetve eszközt nyújt az emberek kontroll alatt tartására, legalábbis morális értelemben.
Mit vált ki, ha meghalljuk?
Szóval aki pletykál, csupán a társadalom érdekeit szem előtt tartva cselekszik? Nos, azért ennyire nem egyszerű a kérdés. Mint azt Audrey Tang brit pszichológus az Independent kérdésére elmondta, mindez gyakran csupán azt a célt szolgálja, hogy elvonja a figyelmünket a saját problémáinkról. Ahelyett ugyanis, hogy megküzdenénk azokkal, könnyebb utat, egyben átmeneti megkönnyebbülést jelent másokra mutogatni. Ennek evolúciós alapja, hogy „ha van valaki a környezetünkben, aki gyengébb nálunk, akkor jobb számunkra” – úgymond nagyobb biztonságban érezzük tőle magunkat. McAndrew emellett arra is rámutat a The Conversation által közölt cikkében, hogy a pletyka fegyverként is használható, hogy általa javítsuk reputációnkat egy közösségben, nyilván az alanya kárára, vagy akár ennél is aljasabb módon alkalmazzuk önös érdekeink elérése érdekében.
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
A pletykálás mint emberi viselkedés tehát sem jónak, sem rossznak nem kiáltható ki tisztán. Ami biztos, hogy társadalmi életünk szerves része, és ilyen módon kivonni sem igazán tudjuk magunkat alóla – hacsak nem magából a társadalomból vonulunk ki. McAndrew a pletykák elkerülését egyenes útnak nevezi az elszigeteltséghez. A titkok megosztása ugyanis az egyik pillére annak, hogy az emberek kötődni tudjanak egymáshoz. Végtére is a bizalom megnyilvánulásáról van szó: azt mutatjuk ki vele, hogy megbízunk a másikban, abban, hogy nem fogja ellenünk fordítani azokat az érzékeny információkat, amelyeket elárulunk neki. Így aztán aki jó benne, nemcsak sokakkal ápol jó viszonyt, de egyben diszkréten tud tájékozódni is arról, mi minden történik az adott közösségben. Aki viszont nem vesz részt ebben a játékban, azt a közösség nem fogja megbízhatónak látni és befogadni. „Ha úgy jelensz meg, mint egy öntörvényű lélek, aki nem hajlandó részt venni a pletykákban, az végül semmi mást nem fog adni, mint egy jegyet a társadalmi elszigeteltséghez” – húzza alá McAndrew.
A szakember szerint, ha nagyon zavar, hogy sokat beszélnek az életedről mások mögötted, akkor egyetlen dolgot tehetsz:
- légy nagyon diszkrét azokkal a személyes információkkal, amelyek bármilyen módon negatívan érintenének, amennyiben szóbeszéd tárgyává válnának az ismeretségi körödben;
- légy különösen óvatos a közösségimédia-használattal;
- senkinek se árulj el magadról túl sokat, akit nem ismersz elég jól.
Amiatt pedig ne legyen bűntudatod, ha zavarnak a rólad terjedő negatív híresztelések: egy 2015-ben a Social Neuroscience című folyóiratban megjelent kínai tanulmány szerint az emberekre általánosan igaz, hogy saját bevallásuk szerint az összes pletyka közül azokat gyűlölik a leginkább, amelyek önmagukat tüntetik fel rossz színben. Hasonlóképpen egyébként azt szeretjük a leginkább visszahallani, ha mások dicsérnek minket – illetve fMRI-vizsgálatok tanúsága alapján azokat a rosszindulatú megjegyzéseket, amelyek celebekről tárnak fel negatív tartalmú titkokat. Egészen pontosan ebben a két esetben aktiválódott a legintenzívebben az agy jutalmazó központja.
Nem szégyen, csak csináld jól
McAndrew szerint érdemes újragondolnunk a pletykálásról kialakult közvélekedést, hiszen az a mindennapi élet része, és semmi szükség arra, hogy szégyelljük. A lényeg, hogy igyekezzünk jó csapatjátékosok lenni, és úgy osszunk meg titkokat másokkal, hogy azáltal ne csupán a saját érdekeinket szolgáljuk. Voltaképpen az a fontos, hogy felismerjük, mikor beszélhetünk, és mikor jobb, ha inkább nem nyitjuk ki a szánkat. Vagy ahogy Bridger javasolja: „a pletyka a kötőszövet, amely közelebb hoz a szomszédainkhoz, vagy lehetőséget teremt arra, hogy kapcsolatot teremtsünk akár idegenekkel is. Aligha hasznos minden formáját elítélni – de légy felelősségteljes módon tisztában a káros következményeivel.”
Legjobban: