Egy jó kis hahotázás közben a mellkas izmai erőteljesen összehúzódnak, a hasüregben felgyorsul a vérkeringés, javul a belső szervek oxigénellátása, megnő a légzés intenzitása. A test többi izma elernyed, néha úgy érezzük egészen elgyengülünk, ha kitartóan nevettünk. Az agyban olyan vegyületek szabadulnak fel, amelyek csökkentik a fájdalomérzetet, és egész testünket kellemes bizsergés hatja át.
Üzen az arc
Ez a leggyakoribb változás az arcunkon: a semleges mimikát a nevetés valamelyik fokozatára módosítjuk anélkül, hogy különösebben gondolkoznánk rajta, és tudatossá válna a folyamat. A nevetésre csak az esetek 10-20 százalékában ad magyarázatot, hogy előzőleg valami humorosat láttunk, hallottunk vagy olvastunk. A legtöbbször arról van szó, hogy a nevetéssel üzenetet küldünk más embereknek. Maga a szándék egészen különböző lehet, pl. jelezzük, hogy mi is élvezzük azt a helyzetet, amiben vagyunk vagy örülünk az illető jelenlétének, magunkra akarjuk vonni a figyelmét, stb.
A nevetésnek biológiai, érzelmi, gondolkodásbeli és társadalmi összetevői vannak, de mindennek a mélyén az agyban fellelhető különleges képlet - a boldogság, az élvezet és az öröm központjának átmeneti izgalma rejlik. Ahányszor nevetünk, ezen a bizonyos agyterületen kimutatható a fokozott ingerületátvitel. Feltehetően az állatvilágból örökölt képességünk, hogy a félelmet a jó közérzet és a nevetés kiváltásával próbáljuk elűzni. A nevetés ugyanis nem az ember monopóliuma. A majmok vigyorgása vagy a kutyák játék közben látható, jellegzetes arckifejezése szoros rokonságban van azzal a bonyolult mentális, testi jelenséggel, amit nevetésnek hívunk. Persze amikor az ember mosolyog, kuncog, hahotázik vagy ironikusan elhúzza a száját, az mindig tartalmaz valami társadalmi többletet is.
A homloklebeny dönt a nevetésről
Amióta nagy felbontású tomográfokkal dolgoznak a kutatók, pontosan be tudják határolni az agynak azt a "szegletét", ahonnan a nevetés elindul. Ez valahol a homloklebeny közelében, a látóközpont mögött található. A baloldali homloklebenyrész analizálja a hallott vagy olvasott humoros történet, helyzet szavait és nyelvi struktúráját, miközben a jobboldali lebenyrész végrehajtja az intellektuális méricskélést, és csak ezután ítél valamit valóban viccesnek. Ez a folyamat nyilván egyénre szabott, hiszen nem mindenki nevet ugyanazon a történeten. Ha a humoros helyzet, szöveg átment az összes szűrőn és nevetésre méltónak találtatott, akkor az agyunk motoros mozgásokat irányító részében fennmarad az izgalmi állapot, és neveltetésünktől, valamint a körülményektől függően elmosolyodunk, vagy harsány hahotában törünk ki. Az emberi nevetés gyakoriságát, milyenségét ezek szerint ősi - majdhogynem genetikai - minták, egyéni, örökletes tényezők és társadalmi elvárások egyaránt befolyásolják. De vannak olyan agyi elváltozások, sérülések, mentális betegségek is, amelyek következtében az emberek arca mintegy megkövül, képtelenek a jókedv, sőt bármiféle érzelem kimutatására.
Utánzás vagy öröklés
A Parkinson-kórban szenvedők és a súlyos depressziósok akár csak mosolyogni is csupán ritkán és kényszeredetten képesek. Ilyenkor az agyi ingerületek átadásában, a jelek továbbításában keletkezik zavar, és az lelassítja a betegek különféle életfunkcióit, pl. mozgásukat, gondolkodásukat. A kóros jókedv, a megállíthatatlan, ragályos nevetés is származhat betegségből. A hatvanas években a mai Tanzánia területén több százan valószínűleg vírusfertőzés következtében olyan agyhártyagyulladást kaptak, amelynek egyik kísérő jelensége a megállíthatatlan nevetés volt. Sajnos ennél komolyabb tünetek is jelentkeztek, a betegeknek magas lázuk volt, rendezetlenné vált a mozgásuk, sokan megbénultak.
A kisgyermekek már néhány hetes korukban rámosolyognak az édesanyjukra, ezért sokáig azt feltételezték, hogy itt egyszerű utánzásról van szó. De kiderült, hogy olyan gyerekek is tudnak nevetni, akik valamilyen velük született fogyatékosság vakság, süketség miatt sohasem látták, hallották és így le sem utánozhatták ezt a mintát. A nevetés a síráshoz hasonlóan, részben velünk született képesség. A süket gyerekek nevetése nem sokban különbözik halló társaikétól, miközben a beszédükön érződik a fogyatékosságuk. Hasonló a helyzet a vakoknál, akik bár sosem láttak mosolygó arcot, mégis ennek a mimikának nagy részét - valószínűleg örökletesen - ismerik.
A főnöki vigyor ragadós
A nevetés legtöbbször kapcsolódik valamilyen pozitív lelkiállapothoz, jókedvhez, derűhöz, örömhöz, de az esetek egy részében egészen másról van szó. Az ember minden megnyilvánulásával bonyolult társadalmi szerepeket ölt magára, és ezek bizony gyakran igencsak nélkülözik a pozitív érzelmeket. Vagyis sokszor csak azért nevetünk, mert jó benyomást akarunk kelteni másokban, de valójában egyáltalán nincs jókedvünk. Sőt akár meg is fojtanánk azt, akit éppen elbűvölünk ellenállhatatlan mosolyunkkal... Ha a főnök mosolyog - pláne ha még nevet is, akkor a beosztottak többsége, függetlenül valódi érzelmeitől kötelességének érzi követni őt. Ellenállhatatlanul mosolyognak a szélhámosok, a házasságszédelgők, nőcsábászok, a csalók, sőt kriminológusok szerint a sorozatgyilkosok is. Vagyis a nevetésnek is megvan a sötét oldala. Mentségünkre legyen mondva, ilyesmire az állatok is képesek, az emberszabású majmok például a náluk nevetésnek számító barátságos fogvicsorgatást könnyen átváltják fenyegetőzésbe. Ilyenkor marad a vicsorgás, de a közben kiadott hangok már nem jóindulatról, hanem támadó szándékról árulkodnak.
A nevetés, a mosoly társadalmi szerepe alig túl becsülhető, hiszen javítja az emberek közérzetét és erősíti társas kötődésüket. A gyerekek nevetnek a legtöbbet, ezért is fontos, hogy a lehető legtöbbet legyenek más gyerekek társaságában. A kortársakkal való együttlét, játék, közös tevékenység alakítja ki azokat a pozitív érzelmi kötődéseket, társas készségeket, amelyek az egészséges és jókedvű - nota bene - boldog felnőtté váláshoz elengedhetetlenek.
