Aligha kell bárkinek is bemutatni, mennyire bosszantó, amikor nyáron a verőfényes napsütésből belépünk a lakásba, ahol még a redőnyök is le vannak engedve a meleg miatt. A félhomályban jószerével semmit sem látunk, eleinte szinte vakon botorkálunk. Lehet, hogy csak a telefonunkért vagy egy pohár vízért ugrottunk volna be gyorsan a kertből, de muszáj várnunk egy picit, amíg látásunk igazodik a megváltozott körülményekhez. Még kellemetlenebb, amikor egy éjszakai vihar során elmegy otthon az áram. A lámpák lekapcsolnak, és hirtelen ott találjuk magunkat a vaksötétben, ahol majdnem teljesen feketébe burkolózik hirtelen minden körülöttünk. Ilyenkor még több időt vehet igénybe, amíg szemünk alkalmazkodni tud. De vajon miért tart ennyire sokáig?
Így alkalmazkodik a szem a sötéthez
Mint azt a Live Science írja, a magyarázathoz érdemes közelebbről megvizsgálni az emberi szem anatómiáját. A fényérzékelésért ugyanis kétféle sejttípus felelős. Alakjuk alapján e fotoreceptorokat csapoknak és pálcikáknak nevezik. A csapok biztosítják a színlátást: három altípusuk ismert, amelyek egyenként a piros, a zöld vagy a kék színt érzékelik. Ezzel szemben a pálcikák nem tudnak különbséget tenni a színek között, ugyanakkor sokkal érzékenyebbek a fényre. Akár egyetlen fotont is képesek érzékelni, ezáltal lehetővé teszik, hogy egészen sötét környezetben is lássunk. Csakhogy ennek a rendkívüli fényérzékenységnek ára van.
Amikor egy pálcika elnyel egy fotont, a fényérzékelő képességének helyreállása akár egy órát is igénybe vehet. Ennek oka, hogy a folyamatban kulcsfontosságú szerepet tölt be egy rodopszin nevű vegyület, amely A-vitaminból képződik, és két fő alkotóelemből áll: opszinból és retinálból. Amikor a rodopszin elnyeli a fényt, a retinál alakot váltva leválik az opszinról, majd a szem retinális pigment epitélium nevű részébe vándorol. Ott aztán visszaáll eredeti formájába, és egy újabb opszinhoz kapcsolódva ismét működőképes rodopszint hoz létre.
Ha ilyen módon minden pálcika egyszerre sül ki úgymond a szemben, akár 45-60 percbe is telhet, amíg mind regenerálódni tudnak. Ugyanakkor egyes pálcikák már 10-15 perc alatt visszanyerhetik fényérzékelő képességüket, így képesek valamilyen mértékű látást biztosítani a félhomályban. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az emberi szemben mintegy 6 millió csap és 100 millió pálcika található. Utóbbiak magas száma éppen a hosszas regenerációs időt kompenzálja. Hasonlóképpen nagyon lényeges az elhelyezkedésük is. A csapok főként a retina középső területén működnek, ahova a szemlencse a legtöbb fényt irányítja, míg a pálcikák ettől távolabb. Ezáltal utóbbiak nem is aktívak folyamatosan. Látásunk napvilágnál inkább a csapok működésén alapszik.
Az emberi szem a leggyorsabban a pupilla tágításával tud alkalmazkodni a gyengébb fényviszonyokhoz, mivel így egyszerre több fényt enged be a retinára. Mindazonáltal igazán sötétben csak a pálcikák segítségére tud támaszkodni, amelyek hosszú regenerációs ideje megmagyarázza, miért tart olyan sokáig, amíg teljesen alkalmazkodni tudunk a fényszegény környezethez. Érdemes megemlíteni, hogy a mesterséges világítás elterjedése előtt az emberek ritkán tapasztaltak gyors átmeneteket a világos és sötét körülmények között. Így aztán látásunk is főként a természetes fény napszaki változásaihoz igazodott, amelyek üteme nagyjából azonos a pálcikasejtek regenerációjával. Magyarán semmilyen evolúciós hatás nem indokolta, hogy szemünk alkalmazkodása gyorsabb legyen.
