Vajon érdemes-e eltávolítani egy fontos szervet, és beszerezni egy életen át kezelésre szoruló krónikus betegséget, csupán azért, hogy a páciens megmeneküljön egy potenciálisan halálos daganatfajtától? Konkrétabban: jobb eltávolíttatni az inzulint (és úgy mellesleg fontos emésztő enzimeket) termelő hasnyálmirigyet, nehogy rákosan elfajuljon, de így cukorbeteggé válni?
A kérdés korántsem erőltetett, és bizony az életből merített példán alapul. Az International Herald Tribune számolt be bizonyos Nancy Platt , 66 éves amerikai hölgy esetéről, aki már édesanyját és lányát is hasnyálmirigyrákban vesztette el, és akinél ultrahangvizsgálattal számos cisztát találták a hasnyálmirigyében. A ciszta önmagában ugyan csak rizikót jelentett, ám a családi halmozódással együtt már akkora volt a rák kockázata, hogy a hölgy orvosaival konzultálva úgy döntött, eltávolíttatja ezt a belső szervét. Ezzel mesterségesen "cukrossá" vált, és a továbbiakban folyamatosan inzulininjekciókra szorult, ám hasnyálmirigyráktól valóban nem kellett többé tartania. A beavatkozást egyáltalán nem kuruzslók, hanem a világ egyik legjobb egészségügyi intézménye, a baltimore-i Johns Hopkins Kórház sebészei végezték. Ott egyébként, hasonló megfontolásból, eddig húsz ilyen megelőző beavatkozást végeztek.
Miért ekkora mumus ez a rákfajta? Mert - ellentétben számos más daganatfajtával - még mindig igazi halálos veszélyt jelent. Öt éven belül a hasnyálmirigyrákosok 95 százaléka meghal. Bár csak a 11. leggyakoribb rosszindulatú daganatfajta, ám csupán az Egyesült Államokban évente több mint 37 ezer esetet diagnosztizálnak - és sajnos minden évben kb. 34 ezren bele is halnak.
Hogy miért ilyen nehéz, majdnem reménytelen betegség, annak több oka van. Egyrészt ennek a hasüreg mélyén, a bélkacsok közt rejtőzködő szervnek a rákos elfajulása elég későn ad tünetet, a tünetekből és a fizikális vizsgálatokkal nehezen felfedezhető. Ráadásul már relatív kicsi, egy-két centiméteres hasnyálmirigy-daganatok is halálos veszélyt jelentenek - más szervekben, például az emlőben egy ekkora tumort még többnyire időben el lehet távolítani. Másrészt a hasnyálmirigy-rák daganatsejtjeire nem, illetve alig hatnak a szokásos onkológiai gyógymódok, elsősorban a kemoterápia, ritkábban a sugárterápia. A tudósok szerint a többnyire tokkal körülvett daganatba nehezebben hatolnak be a gyógyszerek. Ráadásul a hasnyálmirigyet - így sajnos a benne lévő daganatot is - saját emésztőenzimei "védik" a rákellenes szerektől. És hát maga a daganatsejt is igen ellenálló a kemoterápiával szemben.
Mint említettük, "rossz helyen" van a daganat, és gyorsan összekapaszkodik, áttéteket ad a környező szervekkel. Amerikai adatok szerint a betegeknek csak mintegy 15-20 százaléka alkalmas műtétre, és közülük csak minden negyedik gyógyul meg valóban. Egyes amerikai szakemberek szerint többet kellene operálni, de épp a rossz túlélési eredmények miatt ódzkodik számos sebész a radikális, és tegyük hozzá, igen nehéz operációtól. Leggyakoribb fajtája a Whipple-féle műtét, melynek során a gyomor, a bél és szükség esetén más hasi szerveknek egy részét vagy egészét is eltávolítják. Húsz éve még 20-30 százalékos volt magának az operációnak a mortalitása. Ma már jobbak a technikai feltételek, nagy tapasztalat gyűlt fel. Maga a műtét többnyire sikeres - ám a végső gyógyulás igencsak kétséges.
A tudósok azért optimistábbak. Arra hivatkoznak, hogy a korábban szintén sokszor reménytelenek ítélt számos vastagbél- és emlőrákfajta ma már jól gyógyítható - miért ne találnának előbb-utóbb erre a daganatfajtára is hatásos gyógyszereket? Szerintük a kulcs - mint annyi mindennél - az őssejtekben van. Már nem csak elmélet, hogy a hasnyálmirigy ráksejtjeinek saját, úgymond tumor-specifikus őssejtjei vannak. Ez lehet annak magyarázata, hogy hiába pusztítják el nagy nehezen kemoterápiával a kifejlődött ráksejteket, az őssejtekre már nem hat.
A Michigani Egyetem kutatói a Cancer Research című szaklapban számoltak be arról, hogy megtalálták a hasnyálmirigyrák őssejtjeit. Amikor azokat egerekbe ültették, a "sima" ráksejteknél százszorosan aktívabbaknak bizonyultak az osztódást, a daganat növekedését illetően. Dr. Diane Simeone , a kísérlet egyik vezetője szerint most segítségükkel jobban meg lehet ismerni a rák természetét, és a gyógyításhoz vezető szereket is könnyebb lesz előállítani. Szerinte az igazi célzott gyógyszeres kezelés tesztelését két-három év múlva lehet majd elkezdeni.
Dr. Tihanyi Tibor, a Semmelweis Egyetem sebészprofeszszora egyáltalán nem tud egyetérteni a preventív pancreatectomiával, azaz a megelőző hasnyálmirigy-eltávolítással. Nem is - az önként vállalt - inzulinfüggő cukorbetegség, hanem a műtét veszélyessége miatt: 20-30 százalékos az operáció utáni szövődmények esélye és 5 százalék alatti (jó esetben) a halálozása. Ezt vállalni értelmetlen, mert a veszélyeztetett populációban is elenyésző az örökletes hasnyálmirigyrák előfordulása. Ami fontosabb: a rendszeres és folyamatos nyomon követés, képalkotó vizsgálatok (CT, ill. PET-CT), valamint a tumormarkerek ellenőrzése.
Tihanyi doktor szerint a korai stádiumban felismert és radikálisan eltávolított tumorok prognózisa egyébként is sokkal kedvezőbb, mint azt az International Herald Tribune sugallja.
A kétségbeesett csonkító műtétek és a körülötte folyó vita mindenesetre azt tanúsítja: a hasnyálmirigyrák felismerése és gyógyítása - enyhén szólva - még megoldásra vár.
