A daganatos fájdalomcsillapítás lehetőségei
A fájdalom gyakran az első jele a daganatos elváltozásnak, de a betegség előrehaladtával mindenképp erősödik. A kezdeti stádiumokban a nyugati medicinában hagyományos módszerek - mint a sebészeti beavatkozás, a sugárterápia vagy a kemoterápia - hozhatnak enyhülést, de ha a beteg továbbra is fájdalmat jelez, érdemes korán elkezdeni a hatékony fájdalomcsillapítást. A WHO ajánlása egy "analgetikus (fájdalomcsillapító) létra", amely három lépcsőből áll. Az első stádiumban a nem-szteroid fájdalomcsillapítók vagy a paracetamol mellett azok a gyógyszerek jutnak jelentős szerephez, amelyek adjuváns fájdalomcsillapítással rendelkeznek, mint az antidepresszánsok, a görcsgátlók, a membránstabilizáló szerek, a szteroidok, vagy egyes esetekben az izomrelaxánsok. A második lépcső a gyenge ópiátokkal egészül ki, bár sokan megkérdőjelezik a szükségességét, hiszen a hatékony analgetikus hatásuk viszonylag rövid ideig tart. A harmadik lépcső az erős ópiátoké, mint a morfin, a metadon, vagy a fentanil, de alkalmazásukat gyakran hátráltatja a kábító fájdalomcsillapítókkal szemben táplált számos tévhit, előítélet, félelem. A népszerű szájon át történő adagolás mellett lehetőség van a gyógyszerek végbélen keresztüli, illetve bőr alatti kötőszövetbe juttatására, gerincvelői adagolásra, és újabban a tapaszban történő bevitelére.
A bejuttatás módjának kiválasztásáról az orvosok más-más algoritmusok szerint döntenek, a következőket figyelembe véve: a fájdalomcsillapító hatás és a dózissal járó mellékhatások, a beteg állapota, a várt túlélés, és egyes technikáknál a megfelelően képzett személyzet elérhetősége. Noha a transzdermális - bőrön át ható - fájdalomcsillapító alkalmazása elsősorban azokban az esetekben volt különösen hasznos, ahol a szájon át történő adagolás akadályokba ütközött, az utóbbi időkben ugrásszerűen nőtt az alkalmazása a daganatos fájdalomcsillapítás minden területén.
A gyógyszer felszívódása
A tapasz négy rétegből épül fel. A poliészter/etilén hátlap áthatolhatatlan réteget képez mind a gyógyszer, mind a nedvesség számára. A gyógyszer rezervoár tartalmazza a fájdalomcsillapító megfelelő adagját a kiszereléstől függően. A következő réteg a gyógyszer bejuttatásának sebességét szabályozza, a felszívódás 50%-ára van hatással. A szilikon ragasztócsík - amelyet védőlap borít, és közvetlenül a felhelyezés előtt kell eltávolítani - 3 napig tartja fenn a fájdalomcsillapító tapaszt.
A vér szükséges fájdalomcsillapító koncentrációjának eléréséhez bizonyos időre van szükség. Ez akkor kap különös jelentőséget, ha eddig a betegek más kábító fájdalomcsillapítót kaptak, és ezek után váltanak a tapaszra. Ilyenkor az esetek 10%-ában fordulnak elő elvonási tünetek, amelyet hidegrázás, izzadás, hasi fájdalom és görcsök, hasmenés, hányinger, hányás és fejfájás jellemezhet. Ezért gyógyszerváltásnál fontos, hogy a tapasz idejében kerüljön fel a betegre. Egy másik veszély lehet, hogy a felszívódás folyamatos, ezért ha a tapaszt a mellékhatások erőssége miatt veszik le korábban, előfordul, hogy az észlelt hatás - súlyos esetben a légzőrendszerre gyakorolt gátlás - nem szűnik meg azonnal, és a gyógyszer ellenszerét, a naloxont kell bevetni, hogy a hatást felfüggesszük.
A felszívódást a betegek kora is befolyásolja. Idősebb önkéntes vizsgálati személyeknél (67-87 év) nagyobb gyógyszer-koncentrációt mértek, mint a fiatalabbaknál. A bőr "áteresztő képessége" a gyógyszerre nagyon hasonló a test különböző területein, tehát gyakorlatilag mindegy, hogy a betegek hová ragasztják a tapaszt. A tapasz hatóanyagának felszívódása és a bőr hőmérséklete között nincs korreláció, de extrém meleg hatására - pl. hasmelegítő pléd - a felszívódás akár kétszeresére nőhet, amely a koncentrációt a mérgező tartományba tolhatja el. A tapasz egyedi tulajdonsága, hogy a 3 napos alkalmazás után a gyógyszer akár 24-84%-a is visszamaradhat a tapaszban. Ez a mellékhatásokat tekintve lehet jelentős: új tapasz felhelyezése után a régi eltávolítása nélkül szintén súlyos mérgezés alakulhat ki.
Összehasonlító vizsgálatok
A bőrön alkalmazható tapasz és a szájon át adott elhúzódó hatású morfin összehasonlításakor a következő szempontok domináltak több randomizált, hosszú távú vizsgálatban: a fájdalomcsillapítás mértéke és időtartama, gyors hatású ópiát alkalmazásának gyakorisága a betörő fájdalom miatt, a kezdő dózis első emeléséig eltelt idő, a beteg hangulata, a mellékhatások és a gyógyszer tolerálhatósága. A két fájdalomcsillapító módszer között gyakorlatilag nagyon kevés eltérést detektáltak: a fájdalomcsillapító tapasz alkalmazásakor a betegek kevésbé számoltak be székrekedésről és nappali kábaságról, de gyakrabban tapasztaltak alvási zavarokat, mint amikor hosszú hatású morfint kaptak. Ritkábban jelentkezett hányinger a fájdalomcsillapító tapasz használatakor. A tapasz felragasztásának helyén észlelhető bőrreakciók - bőrpirosság, viszketés - csak az esetek 10%-ában fordultak elő, és a betegek enyhének minősítették őket. A beteg-elégedettségi vizsgálatok arról számoltak be, hogy mind a betegeknek, mind a hozzátartozóknak illetve a segítőknek kényelmesebb volt a tapasz 3 naponkénti felragasztása, ez kevésbé befolyásolta napi tevékenységüket.
A vizsgálatok végeredményben a fájdalomcsillapító tapasz és a hosszú hatású morfin azonos értékű fájdalomcsökkentő hatékonyságáról számoltak be, és a betegek életminősége, fizikai aktivitása és a gyógyszerek kezelés során tapasztalt mellékhatásai sem különböztek lényegesen. Az egyetlen jelentős különbség a fájdalomcsillapító tapasz mellett ritkábban tapasztalt székrekedés előfordulásában jelentkezett, amely az életminőségnek egy fontos tényezője.
