Amikor egyeztettünk, említette, hogy most egy kicsit jobban ráér, mert szabadságon van. Hogyan lehet kezelni azt az óriási leterheltséget, ami az orvosi hivatással jár?
Amikor ezt a pályát választottam, pontosan tudtam, mibe fogok bele. Orvoscsaládban nőttem fel, édesanyám is gyermekgyógyász, és a rokonaim között is sok az egészségügyi dolgozó, van közöttük például szájsebész, fogorvos, pszichiáter is. Már gyerekként is ezt a fajta munkarendet láttam magam körül. Egyetemista koromban mentőztem – az egyetem valamilyen szinten egyébként is felkészít a terhelésre és a kiszámíthatatlan napirendre.
Őszintén szólva el sem tudom képzelni, milyen lehet úgy dolgozni, hogy nem éjszakázom.
A szabadságok idején azért ki tud szakadni ebből? Hogyan tud kikapcsolni, feltöltődni?
Amióta kétgyerekes apuka vagyok, nagyon sok passzív pihenésre nincs módom. Ezzel együtt – tudom, hogy közhelyesen hangzik –, nekem a kis családom jelenti a feltöltődést. Nem túlzás azt mondani, hogy értük kelek fel reggel – bár tréfásan azokat a gyerekeket is a „gyerekeimnek” nevezem, akiket megoperálok. A hobbim is a családhoz kapcsolódik: legújabban például egy barbecue-sütővel kísérletezem, a feleségem pedig kifejezetten örül neki, hogy ez a szenvedélyem, hiszen a kerámia-grillen megsült finomságokat az egész család élvezi. Az utóbbi hónapokban sportolni is újra elkezdtem, mert érzem, hogy többet kell fektetnem az egészségembe.
Nem jelent nagy lelki terhet, hogy a rendelőbe, a műtőbe sérült, beteg, adott esetben szenvedő gyerekek érkeznek? Sőt, esetenként önnek is olyan dolgot kell tennie, ami bár a gyógyuláshoz szükséges, mégiscsak fájdalmas.
Muszáj úgy felfognom, hogy nekem abban a helyzetben nem a sajnálat a dolgom, hanem az, hogy megoldjam a felmerülő problémát. A habitusomból is fakad ez a fajta szemlélet, ezért is választottam a sebészeti szakirányt: itt mindig az a lényeg, hogy van egy helyzet, amire megoldást kell találni. A kommunikációm is ezt tükrözi. Meg tudom érteni, ha a gyerek fél a fájdalomtól, a tűtől vagy attól, hogy mi fog történni, és igyekszem úgy kommunikálni vele, hogy a tudtára adjam: ez egy átmeneti állapot, most rossz, de megoldjuk, és jobb lesz.
És amikor már sikerült megoldani a helyzetet, elindítani a gyereket a gyógyulás útján? Akkor sem jön ki a feszültség?
Kínos gondok végbéltájékon: mennyit tudunk róluk?
Hotel Caramell Premium Resort****superior nyereményjáték
Nem állítom, hogy a súlyos esetek, a szenvedés vagy esetleg a tragédia nem visel meg – azóta különösen, amióta magam is apa vagyok. Sajnos ezt a halmozódó feszültséget minden egészségügyi dolgozó cipeli magával. Nem vagyunk robotok, nem tudjuk a fehér köpennyel együtt ezeket az érzelmeket is letenni.
Otthon, apaként is ez a megoldáscentrikus szemlélet vezérli – akkor is, ha a saját gyereke szorul segítségre?
Igen,
abszolút, itthon is így viselkedem, egyszerűen ilyen vagyok. Azt azonban hozzá
kell tennem, hogy otthon nem funkcionálok orvosként. Nyilván, ha hirtelen
helyzet adódik, tudok segíteni, de
ha a gyerekeimnek orvosi ellátást igénylő problémája van, akkor a feleségem leviszi őket a gyermekorvosi rendelőbe.
Amikor viszont rendel, akkor a gyerekekkel általában érkezik egy szülő is, aki aggódik, ideges. Velük is meg tudja értetni magát?
Ez egy érdekes kérdés, mert épp azért választottam a gyermeksebészeti szakirányt, mert a gyerekekkel nagyon jól megértjük egymást – miközben egy felnőttől nagyon rosszul viselném, ha például elhúzná a karját az injekció elől. A gyerekekkel érkező szülőkkel viszont más a helyzet, a gyerek kedvéért fát lehet vágni a hátamon. Általában a gyereken keresztül kommunikálok velük, azt az információt is a gyereknek mondom el, amit a szülőnek szánok. Egyébként pedig egyszerűen csak tudomásul kell venni, hogy a szülő a lehető legjobbat akarja a gyerekének, félti, izgul, és lehet, hogy emiatt nem mindig úgy fejezi ki magát, ahogy kellene. Ezt a helyén kell tudni kezelni, kicsit pszichológusnak is kell lenni.
Vannak olyan szülőtípusok, akikkel ez nem sikerül?
Minden szülő más, így nem is vagyok olyan bátor, hogy tipizáljak. Általában sikerül mindenkivel úgy kommunikálni, hogy a gyereknek ez a legjobb legyen. Az eddig pályám során azt hiszem, egyetlen szülő volt, akivel egyáltalán nem sikerült megtalálnunk a közös hangot, de ő láthatóan alkoholos befolyásoltság alatt állt.
Említette, abból indul ki, hogy a szülő a legjobbat akarja a gyereknek. Mi a helyzet akkor, ha ez láthatóan nem így van, például felmerül a súlyos elhanyagolás, bántalmazás gyanúja? Hogyan lehet kiszűrni az ilyen helyzeteket?
Erre vonatkozóan nagyon komoly protokollok vannak. Ezek tartalmazzák azt is, hogy milyen életkorban, milyen típusú sérüléseknél kell ilyesmire gyanakodni. Persze van olyan helyzet, hogy megszólal egy ösztönös vészcsengő, és gyanús lesz a szituáció. Ilyenkor az is előfordul, hogy a gyereket a szülővel együtt felvesszük az osztályra, és figyeljük, hogyan viselkednek együtt. Ebben nagyon nagy szerep jut a nővéreknek, hiszen ők azok, akik folyamatában részt vesznek a beteg ellátásában.
Mi a protokoll akkor, ha bebizonyosodik a gyanú?
Ilyenkor a gyámügyi hatóságokkal kell felvenni a kapcsolatot, ha ők valamiért nem elérhetők, akkor első körben a háziorvossal beszélünk. A rendőrséget ritkábban szoktuk tárcsázni, mert ha olyan a helyzet, ami rendőrségi beavatkozást igényel, akkor ők általában hamarabb tudnak róla, mint mi. Olyan eset is volt már, hogy a szülőt ők kísérték be hozzánk…
Mostanság sok egészségügyi dolgozó keresi külföldön a boldogulását. Önnek voltak már ilyen tervei?
Régen megfordult a fejemben, sőt, dolgoztam is Angliában, illetve sokáig visszajártam helyettesíteni, de aztán hazajöttem. Ezzel nagyjából le is zártam az életemnek ezt a kalandozós korszakát. Egyrészt megtapasztaltam, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, másrészt pedig nehezebben találtam meg a közös hangot az ottani gyerekekkel. Magyarországon nekem a gyerekekkel való kommunikáció nem munka, semmiféle nehézséget nem okoz. Ott munka volt. Nem azért, mert annyira különböznének lennének az ottani gyerekek a magyaroktól, hanem egyszerűen nem voltak meg azok a közös kulturális élmények, amire lehet építeni.
Itthon, ha azt mondom Bogyó és Babóca, mindenki érti, miről van szó.
Az angliai munkám vége felé már helyi szlenget tanultam, és angol rajzfilmeket néztem, de valahogy mégsem ment ez magától értetődően. Volt ajánlatom egy egyetemtől, de végül nem fogadtam el.
Volt már egy nagy váltás az életében: amikor Erdélyből áttelepültek az anyaországba a családjával.
Máramarosszigeten éltünk, innen költöztünk át kilencéves koromban Debrecen környékére, Derecskére. Érdekes, hogy ez a kilences szám végig kíséri az életemet, mint egy magyar népmesei motívum: kilencéves voltam, amikor átköltöztünk, kilenc évet éltem Derecskén, majd kilencet Szegeden, kilencet Angliában, majd Budapesten.
A közösségi médiában viszont nem kilencezer, hanem ennél sokkal több követője van. Honnan jött a – ma már kevésbé kedvelt szóval – influenszeri szerep?
Azt szeretném, ha az emberekhez eljutnának a hiteles, megbízható forrásból származó egészségügyi információk. Nem is igazán influenszernek tartom magam, inkább az egészségügyi ismeretterjesztés az, ami közel áll hozzám. Meggyőződésem, hogy az orvosi rendelők sokszor azért túlzsúfoltak, mert az emberek nem tudják, mivel kell orvoshoz fordulni, és mi az, amit otthon is nyugodt szívvel el lehet látni. Minél több ilyen információt tudunk átadni, annál rövidebb lesz a várakozás. Persze ha egy szülőben kétség merül fel ez ügyben, inkább mutassa meg az orvosnak a gyereket, az a biztos, erről véletlenül sem szeretnék senkit sem lebeszélni. Azon viszont jó lenne túljutni, amire egész életünkben kondicionáltak minket, hogy a legkisebb panasszal is forduljunk orvoshoz. A tévhiteket szintén fontos eloszlatni, és jó lenne kicsit emberközelbe hozni a műtő világát: ne legyen egy misztikus hely. Az is tény persze, hogy mostanra kicsit túlságosan is meglódult ez a dolog, ezrével érkeznek a követők.
A rendelésen is sok tévhittel találkozik?
Ezekből van kevesebb, és ezeket viszonylag gyorsan helyre lehet tenni. Ami ennél sokkal jellemzőbb: a türelmetlenség. Sokan nehezen veszik tudomásul, hogy egy bokarándulás vagy egy bélhurut nem fog két nap alatt meggyógyulni, mindennek megvan a saját ideje, ezt nem lehet lerövidíteni.
Az utóbbi évtizedben óriási változásokon ment át az orvostudomány. A gyermeksebészetben milyen újdonságok segítik a jobb ellátást?
Óriási fejlődésen megy át a laparoszkópia területe is. Egyre több mindent tudunk ilyen „kukucskaműtétekkel" megoperálni. Szintén újdonság a felszívódó implantátumok alkalmazása. Vannak olyan műtétek, amikor fémet kell beültetni például egy csonttörés rögzítésére – ha az implantátum felszívódik, megúszhatjuk vele a második műtétet, amikor a gyógyulás után ezt a bizonyos fémet eltávolítjuk a szervezetből. Ami pedig a dolog emberi oldalát illeti: egyre fontosabb, hogy az egész ellátás ember- és gyerekközpontúbb legyen. Nekem ez különösen lényeges kérdés, vannak is arra nézve terveim, hogyan lehetne még jobban átvinni a köztudatba a dolgot, de ez még a jövő zenéje. Az a benyomásom, hogy
még mindig alábecsüljük a gyerekek jogait. Mi, felnőttek elvárjuk tőlük, hogy alkalmazkodjanak, de sokszor mi nem alkalmazkodunk hozzájuk.
A jó hír viszont az, hogy az egész gyereknevelés, és ezzel együtt a gyermekegészségügy is egy sokkal emberibb irányba halad – én azt mondom, szerencsére.
Javában tart a nyári szünet – ez jó vagy rossz hír egy gyermeksebész számára? Úgy tudom, a COVID-járvány idején például csökkent a sérülések száma.
A járvány idején a szülők is otthon voltak, így több idejük volt figyelni a gyerekre. A nyári szünetben viszont a szülőnek nincs elég szabadsága, így sokszor a nagyszülők, a rokonok felügyelnek a gyerekekre vagy táborban vannak. Ez azt jelenti, hogy a budapesti rendeléseken kicsit csökken az esetszám, de élek a feltételezéssel, hogy a vidéki kollégáknál viszont megnő.
Mik a legnagyobb veszélyek ilyenkor?
Amit jelenleg látunk, hogy nő a trambulinbalesetek száma, sok súlyos sérülés származik belőlük. Az is fontos lenne, hogy a biciklivel, rollerrel, görkorcsolyával közlekedő gyereken mindig legyen védőfelszerelés. És persze víz közelében, legyen az akár csak egy kerti medence is, egyetlen pillanatra se hagyjuk felügyelet nélkül a gyerekeket!
Csiki Judit
-
Legjobban: