A kognitív fejlődés hatását vizsgálták az időtartamok becslésére az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar kutatói. A vizsgálat során egy eseménydús, illetve egy unalmasabb, ám egyforma hosszúságú videót mutattak óvodáskorú gyerekeknek. Ezt követően megkérdezték: szerintük melyik volt a hosszabb. A gyerekek több mint kétharmada azt válaszolta, hogy az eseménydús videó hosszabb volt. Ugyanezt a kísérletet megismételték felnőttekkel, tőlük pedig épp ellentétes választ kaptak: több mint háromnegyedük számára az unalmas filmrészlet tűnt hosszabbnak.
Az időészlelés tehát valamikor az óvodás- és a felnőttkor között átbillen – számolt be az eredményekről Nádasdy Zoltán egyetemi docens. Hogy megnézzék, ez az átfordulás valóban megtörténik-e, a kutatók egy harmadik életkori csoportot, a 9-10 éveseket is tesztelték, és azt tapasztalták: ők az időtartamok megítélése tekintetében valahol az óvodáskorú gyerekek és a felnőttek között vannak.
Vizuálisan is másképp érzékeltetnek a gyerekek
A kutatók a kísérletet kiegészítették még egy feladattal: az időtartam-különbségeket mindhárom csoportban a karok széttárásával is ki kellett fejezni. Míg a felnőttek több mint 90 százaléka vízszintes kartávolsággal fejezte ki az időtartamokat, addig az óvodások egyik fele vízszintes, másik fele függőleges mozdulatot tett.
A jelenség megértéséhez meg kell néznünk, miben különbözik az időtartambecslés a geometriai hosszúság becslésétől. Az időtartamok nem képeződnek le az érzékszerveinken úgy, mint például a hosszúság. Két vonal hosszúságának különbségét látjuk, ha a vonalak szimultán egymás mellett jelennek meg, két esemény időtartamát is összemérhetjük, ha egyszerre történnek a szemünk előtt, de az egymást követő eseményeket csak az emlékezetünk segítségével tudjuk összehasonlítani.
Hosszabb, amelyikről többet tudnék mesélni - gondolják a kicsik
Az időtartamok becslésekor az óvodáskorú gyerekek azt az elvet alkalmazzák, hogy „melyikről tudnék többet mesélni". Logikus érvelésük szerint az eseménydúsról sokat, az unalmasról viszont keveset, az eseménydús tehát bizonyosan hosszabb volt.
A gyerekek azonban 6-7 éves koruktól az iskolában megismerkednek az abszolút, órával mért idő fogalmával. Innentől kezdve életüket áthatja az idő, amely abszolút, folyamatosan múlik, függetlenül attól, hogy hol vagyunk, vagy figyelünk-e rá. A kutatók szerint ha már értjük az abszolút időt, de nem áll rendelkezésünkre óra, amellyel megmérhetnénk például két videó időtartamát, akkor egy másik, a mintavételezési heurisztikára támaszkodunk.
Az idő érzékeléséhez időnként monitorozzuk a látottakat
Az abszolút időre tízévesen, de felnőtt fejjel is úgy tekintünk, mint az események folyamatos áramlására, mint egy képzeletbeli folyóra. Valahányszor az időre gondolunk, voltaképpen körülnézünk és ellenőrizzük, hogy a dolgok mozgásban vannak-e, és ha igen, ez az abszolút idő élményét megerősíti bennünk. Minden ilyen pillanat egy mintavétel, amelynek során meggyőződünk arról, hogy az idő múlik.
Ha unalmas filmet nézünk, és a figyelmünket nem köti le semmi, nagyjából egyenletes időközönként veszünk mintát az abszolút időből: hosszabb időn át többet. Ha azonban izgalmas a film, folyamatosan fenntartja a figyelmünket, akkor alig-alig tudunk mintát venni, nehogy elveszítsük a fonalat. Amikor tehát a kutatók megkérdezték a felnőtteket és az iskoláskorú gyerekeket, hogy a két film közül melyik volt a hosszabb, ők visszagondoltak a két videóra, összehasonlították a nézésük során gyűjtött időélmények számát, és ahol többet találtak, azt tekintették hosszabbnak.
A kísérlet rámutatott, hogy lehetnek bármilyen belső órái is az agynak, az idegsejtek szabályos időközönként mint metronómok kisülhetnek. Ha nincs ott a fejünkben a segítség, ami az ütéseket számlálja, akkor nem lesz időtartambecslés. Jóllehet megállítani nem tudjuk az időt, legalább közelebb kerültünk annak megértéséhez, hogyan szervezi át és torzítja az emlékeinket.
