Napjainkban az elidegenedés, az illúzióhiány, a jövőkép bizonytalansága már-már világméretű. Ez a társadalmi élet egészére jellemző jelenség az orvos-beteg kapcsolatot is sűrűn átszövi. A betegségre kárhoztatott ember fenyegető létkérdései elől még ideig-óráig el tud menekülni a tömegkommunikáció csiholta álszükségletek lelki "szupermarketjébe". A rohanó élettempó azonban a reményt és hitet vesztett orvos-beteg páros orvos pólusát sem igen kíméli.
Az orvos a gyógyító gépezet hangyaszorgalmú alkatrésze, aki technokrata allűrjeivel, sokszor szánalmas betegriogató műszereivel, megalomániás szakmai személyiségével az utóbbi időben változni csak alig képes liliputi technikusi mentalitású maradt. Talán ezért került az utóbbi néhány évtizedben új megvilágítás fényébe a pszichoszomatika, mint az orvos és a beteg közötti szélesebb, mélyebb és hosszabb kommunikáció lehetősége.
Az európai kultúrkörből kiindulva a pszichoszomatikus gondolkodás vezet legközelebb annak megértéséhez, hogy miért oly tömegméretű az érdeklődés manapság a hagyományos keleti gyógymódok - ezen belül az akupunktúra - iránt. Az akupunktúra alig, illetve nagyon kevés mellékhatással rendelkezik. Éppúgy része egyebek között a belgyógyászatnak, a reumatológiának, az orr-fül-gégészetnek, mint ahogyan a nőgyógyászatnak, ideggyógyászatnak és a táplálkozástudománynak. Az általános orvoslásban a tömeges gyógyszerszedés elleni alternatívaként jelent meg, Magyarországon pedig elsősorban a fájdalom enyhítésében, a szenvedélybetegségekben (nikotin, alkohol, drog) és főleg a táplálkozástudományban (fogyókúrák) nyújtott terápiás eredményei és sikerei hívták életre.
Az akupunktúra eredeti, tradicionális felfogásban egy átfogó diagnosztikus és terápiás eljárás, melyben a gyógyhatást a bőr anatómiailag meghatározott pontjainak tűszúrással való ingerlése idézi elô. Kezdeteit homály fedi, múltja Kínában 5-7 ezer évre tekint vissza. Az ősi Kínai akupunktúra az egész keleti "kultúrmasszának" (vallás, gyógyászat, irodalom, képzőművészet, zene, építészet, filozófia, herbál-botanika) integráns része. Az időszámításunk utáni '600-as években a kínai császári orvosi kollégiumban már tanítják az akupunktúrát és moxibuszciót. Vang Vej-ji bronzszobrocskáján i. u. 1020 körül 657 pontot lehetett megtanulni az akkori orvostanhallgatóknak: a pontok kis mélyedéseibe higanyt tettek, a pontokat a szobor felszínén bronzszínű viasszal fedték, és a tanítványok az akupunktúrás tűvel csak akkor szúrtak helyesen, ha a megfelelő pontot megtalálva a bronzszobor felszínén higanycsöpp buggyant ki.
Történelminek számító 1794-bôl Ji cung csin csien (Az orvoslás aranytükre), mely a kor 80 orvosa által írt legkiválóbb akupunktúrás gyűjtemény. A párhuzamos kronológiából (Hippokratész i. e. IV-III. sz., Galenus i. u.. I-II. sz., Ibn Sina [Avicenna] XI. sz.) világosan kitűnik, hogy az ún. western-medicina a keletinél jóval fiatalabb alapokon és szerényebb tapasztalatokon nyugszik. A "Sárga császár belgyógyászati könyve" (i. e.. III. sz.) már világosan beszél a vér keringéséről, amelyet Európában majdnem kétezer évvel később tisztázott csak Harvey (1578-1657). Több ezer éves pulzusdiagnosztika és herbaterápia Keleten - és két-három száz évre visszatekintő műszeres és farmako- (gyógyszeres) medicina Nyugaton. Magyar vonatkozásként Laner Antal Akupunktúra disszertációja érdemel említést.
