Hasonlót a hasonlóval, vagyis kutyaharapást szőrével: ez a homeopátia alapelve. Ezt a módszert széles körben alkalmazzák, sokféle állapot kúrálására használják annak ellenére, hogy mintegy kétszáz évvel a kitalálása után sincs még hatásosságára természettudományos magyarázat.
A XVIII. század végén egy német orvos, Samuel Hahnemann (1755-1843), annyira kiábrándult korának kegyetlen és eredménytelen kezelési módszereiből, hogy abbahagyta orvosi praxisát. Tanulni, kutatni és fordítani kezdett. Hahnemann egyik első lefordított munkája dr. William Cullen: Értekezés a malária gyógyításáról című írása volt, melyben a szerző azt állítja, hogy a kínafakéreg maláriát gyógyító képessége a keserű ízének tulajdonítható (a kínafakéregből nyerhető a malária homeopatikuma, a kinin). Mivel Hahnemann kételkedett ebben a magyarázatban, saját magán próbált ki apró adagokat a kínafakéregből, és rájött, hogy ez a maláriával azonos tüneteket okoz, pedig a szer magát a betegséget volt hivatott gyógyítani.
Gyógyító tulajdonságok
Abból a megfigyeléséből, hogy egészséges embereknek adott bármilyen anyag milyen tüneteket kelt, Hahnemann rájött, hogy így fedezhetők fel az adott anyag gyógyító tulajdonságai. Ezt az eljárást - amely a homeopatikus elmélet és gyakorlat alapjává vált - a szer ellenőrző próbájának nevezte. A rokonszenvi gyógymód alapelvét Hahnemann úgy hívta, hogy "similar similibus curenter", ami annyit jelent, hogy "hasonlót a hasonlóval gyógyítani". Ez lett az első szabálya annak a gyógyítási módszernek, melyet homeopátiának neveztek, a görög homoios (hasonló) és pathos (szenvedés vagy betegség) szavakról, hogy megkülönböztessék az ellenszenvi gyógymódot alkalmazó hagyományos orvoslástól, melyet ő "allopátiának" hívott (jelentése: "ellentétes szenvedés"). Amikor Hahnemann homeopatikumokkal kezdett gyógyítani, módszerét hitetlenség fogadta, a kollégái kinevették. A betegek viszont özönlöttek hozzá, és az általa elért megdöbbentő eredmények megerősítették az elméletét. Mégsem lehetett teljesen elégedett, mert akik a készítményeit szedték, azok között a betegek között akadt olyan is, akinek a tünetei súlyosbodtak.
Rázva gyógyít
Elkezdte vízben vagy alkoholban felhígítani a homeopatikumokat, aztán rájött, hogy amikor ezek kellőképpen fel voltak hígítva ahhoz, hogy a mellékhatások elmúljanak, már nem eredményeztek gyógyulást. Ezért tovább kísérletezett, és rájött, hogy ha a hígított szert egyszerű keverés helyett erősen felrázza, megbízhatóan gyógyít. A rázási technikát Hahnemann "potenciálásnak", az így előállított homeopatikumot "hatékonyított szernek" nevezte. Azt látta, hogy így nemcsak egy mellékhatásokat nem okozó orvosságot kapott, hanem minél jobban felhígította - potenciálást alkalmazva - a szert, az annál hatékonyabban gyógyított. Úgy vélte, hogy a rázás felszabadítja az anyag erejét, energiáját. Számozni kezdte a szereket, attól függően, hogy hányszor hígították fel. Például D1-nek nevezte az 1 rész hatóanyagot és 9 rész hígító folyadékot tartalmazó homeopatikumot. Nagyobb hígításokkal is kísérletezett, és ezeket még hatékonyabbaknak találta. A hígítási módszer miatt még több gúnyolódás érte az orvosok részéről, akik - mivel nem találtak magyarázatot - nem értették, hogy egy ennyire felhígított dolognak miképp lehet bármiféle hatása. A homeopátia a sok ellenszegülés dacára is fennmaradt és elterjedt, mégpedig azért, mert rendkívül hatékony.
Az első tanácsadás egy homeopatánál általában meglepően hosszú időt vesz igénybe: az egy vagy két óra átlagosnak tekinthető. A beszélgetés alatt a homeopata nagyon részletesen kikérdezi a pácienst. Nemcsak a panaszairól, hanem életmódjáról, viselkedéséről, kedvteléseiről is. Érdeklődik arról, hogy milyen feszültségek és terhelések közepette él, milyen az érzelmi, lelki állapota, a személyisége. A homeopatikus gyógyítás a betegségek megelőzésére törekszik úgy, hogy korrigálja az apróbb kiegyensúlyozatlanságokat, mielőtt azok komolyabb tünetekké és meghatározott betegségekké alakulhatnának. Az effajta kezelésnek a szószólói állítják, hogy azok az emberek, akik homeopatikus szereket szednek, általános egészségi állapotukat rendszerint egyre jobbnak találják. Jobban fel vannak vértezve a fertőzésekkel szembeni ellenállásra. A homeopatikus szerek előállításához használt természetes anyagok, melyekből több mint kétezerféle létezik, különböző forrásokból származnak. A legtöbbet növényekből nyerik, bár ásványok, fémek, sőt még bizonyos mérgek is felhasználhatók.
Ne érjünk hozzájuk
A homeopatikus szerekbe könnyen kerülhet szennyeződés, ezért lehetőleg ne érjünk hozzájuk. A tablettákat az adagoló doboz kupakjából ejtsük egyenesen a szánkba, illetve a porokat közvetlenül abból a papírból szórjuk, melybe be vannak csomagolva. A szereket hagyjuk a nyelvünk alatt feloldódni, ne nyeljük le egészben. Kerüljük az evést, ivást, dohányzást vagy fogmosást az adag bevétele előtt és után húsz percig.
A szereket legjobb a saját csomagolásukban tartani, hűvös, száraz helyen, jól elkülönítve más erős szagú anyagoktól, (például a parfüm, a molyirtó, a dohány és a kávé). A homeopátia fejlődésével különböző iskolák alakultak. A pluralisták például úgy tartják, hogy egyetlen szer sem lehet önmagában pont megfelelő egy-egy személynek, ezért ők egyszerre több szer alkalmazása mellett érvelnek. Más szakemberek azt állítják, hogy a szereket össze kell keverni és nagyon kis erősségűt, azaz minél magasabb potenciájút kell használni. (Minél nagyobb a hígítás foka annál magasabb a potencia.)
Közelebb a hagyományoshoz
Mind többen vannak, akik eltérnek a homeopátia általános alapelveitől, mely szerint a hasonlót a hasonlóval kell kezelni. Ők közelebb állnak a hagyományos orvosláshoz, inkább a tüneteket kezelik, mint az egész személyt. Azt a jellegzetes tényt, hogy egy lázas beteg szomjas, a homeopaták nem tartják annyira érdekesnek, mint azt, amikor egy lázas ember nem szomjas. Ők mindig a szokásos tünetek rendkívüli kísérőjelenségeit keresik. 2. szám
