Mindenkinek vannak titkai. És imádunk titkokat feltárni, rejtélyes ügyekbe belelátni – feltéve, hogy nem kell megőriznünk őket. Azt gondolnánk, szükségünk van titkokra, nem tudnánk nélkülük élni - írja a hvg.hu , hangsúlyozva: pedig energiát vesznek el, kapcsolatok mennek rá, beteggé tesznek és rombolják kreativitásunkat.
A bennünk élő gyermekkori kíváncsiság és az események befolyásolásának inkább felnőtt korra jellemző vágya az, amit a titok megszólít bennünk, ám ahogy tudójává váltunk, úgy kezd el nyomasztani is. „Az információk kiadásának tilalma akkora pszichés nyomással fenyeget, hogy olykor inkább lemondanánk a titok megismerésének jutalmáról, cserébe a »szólás- és gondolatszabadságért«” – fogalmaz a cikk szerzője, aki George Orwellt idézve – ha az ember titokban akar tartani valamit, önmaga elől is el kell titkolnia – két lehetőséget tár fel előttünk. Vagy tudatosan odafigyelünk az elhallgatásra, vagy „tudatalattinkba süllyesztjük” a titkot.
Megéri tartogatni?
Az odafigyelés azonban sok energiát emészthet fel, amire Roy Baumeister, a Floridai Állami Egyetem neves pszichológiaprofesszora egy új fogalmat is alkotott: egokimerülés. Nem mindegy tehát, hogy mennyit erőnket emészti fel a titkok megtartása, eképp érdemes azon is elgondolkodni, vajon nem járunk-e jobban, ha feltárjuk azokat?
Ez azonban egy újabb dilemmához vezet: vajon mit szólnak a körülöttünk élő emberek? A megoldást azonban rögtön fel is kínálja a szerző: tartsuk meg az apróbbakat , melyek a privát szféránk részei, ám, ha vannak nyomasztó titkaink, ne féljünk megosztani azokat egy arra érdemes személlyel, akiben 100 százalékig megbízunk. Ha pedig nem lenne ilyen kéznél, legalább azzal könnyítsünk magunkon, hogy leírjuk, s jobb híján elégetjük azt, ami akár meg is betegítheti a lelkünket , olyannyira nyomaszt.
