Sokkoló felismerés erejével hatott, amikor hétfő reggel a vasútállomásra loholva észrevettem, hogy bosszantó mértékben csúszkál a rövidnadrágom deréktájban. Eleinte azt gondoltam, csupán arról van szó, hogy a korai időpontban természetszerűen halovány szellemi frissességemnek hála nem a megszokott lyukba csatoltam be az övem, de aztán kénytelen voltam elfogadni az örömteli tényt: fogytam. Ahogy a mondás is tartja, ajándék lónak ne nézzük a fogát, így hát azon sem akadtam fent különösebben, hogy a következő lyuk még mindig túl messze volt ahhoz, hogy ne szorítson. Beérve tehát a szerkesztőségbe az első kezem ügyébe akadó eszközzel nekiugrottam szíjam átfúrásának - soha egyetlen ruhadarabomat sem rongáltam még meg ekkora élvezettel.
Valójában rengeteg ilyen apróság jön szembe a mindennapokban, megerősítve az érzést, hogy egyáltalán nem hiábavaló mindaz, amit Andival az életmódváltás jegyében bevállaltunk. Egy kívülálló számára bagatell dolognak tűnhet kifulladás nélkül felsétálni a budai hegyoldalra nap mint nap, számomra viszont igenis komoly eredmény az ilyesmi. Évekig nem reggeliztem egyáltalán hétköznap, mostanra viszont már a fél nyolcas személyvonat puszta látványától is megkordul a gyomrom, amióta út közben eszem meg a napindító szendvicsem. A sort folytathatnám még, a lényeg viszont, hogy mindössze másfél hónap kitartó munkával máris jobban érzem magam a bőrömben.
Hiányzik a sült krumpli
Mielőtt azonban átcsapna öntömjénezésbe a beszámolóm, érdemes leszögezni, hogy a bőrömből továbbra sem sikerült teljesen kivetkőznöm. Bodon Judit , a NoSalty dietetikus szakértője által összeállított étrendem egyszerre teljesíti azt a két, látszólag egymásnak ellentmondó célt, hogy jól tudjak lakni, de közben kevesebb kalóriát fogyasszak el szervezetem napi szükségleténél. Magyarul mondva, egyenletesen olvadnak rólam a kilók, mégsem érzem magam soha éhesnek a nap végére. Ettől függetlenül még mindig nagyon hiányoznak azok az ízek, amelyeket korábban megszoktam, és amelyeket gigászi adagokban faltam, ha úgy hozta kedvem. Szívesen látnék a tányéromon egy hatalmas rántott húst, egy 90 százalékban csak tésztát tartalmazó bolognai spagettit, és akkor az olajban sült hasábburgonyáról ne is beszéljünk. Ezeket a vágyakat teljesen aligha tudja elhagyni az ember, viszont az idő múlásával egyre távolibbnak, személyiségünkkel össze nem egyezőnek tűnnek. Egyre inkább elfogadom, hogy nem tartozom azok közé, akik teljes nyugalommal rágcsálhatják a sült csülköt szombat délután, ezért aztán meg sem próbálom bepasszírozni az ilyen típusú ételeket a diétámba.
Hasonló a helyzet a testmozgás terén is. Habár még egykori amatőr versenysportolóként is meglep, hogy alig egy-két edzés után mennyire képes vágyni az emberi szervezet a rendszeres fizikai igénybevételre, azért az ülőmunka mellett rutinná vált lustasággal nem mindig egyszerű megbirkózni. Időnként fáradtan hazaérve a napi mókuskerékből igenis joggal szeretnénk egy jót vacsorázni, majd egyszerűen csak ledőlni pihenni, edzésnapokon viszont muszáj felülemelkedni ezen. Az a helyzet, hogy nem vagyok a csalások híve. Szerintem úgy nem lehet igazán hatékonyan változtatni az életmódunkon, ha közben vissza-visszatérően elengedjük magunkat, mondván, hogy majd máskor bepótoljuk a mulasztást. Ezen a lejtőn nagyon nehéz megállni, jobb tehát, ha nem is kockáztatunk. Éppen ilyen helyzetbe csöppentem kedden: nagyon kimerültem a nap végére, nagyon szerettem volna lazítani egy kicsit, mégsem hagytam ki a rám váró - egyébként rövid - futótréninget. Utólag pedig hálás vagyok magamnak ezért, mert nagyot álmodtam, és szeretném elérni a következő, gyárilag fúrt lyukat az övemben.
