Én épp a találkozásunk előtt vettem a lányomnak egy kicsi díszcsatot, tehát gyorsan elővarázsolom a táskámból, és átnyújtom neki. – Használd egészséggel! – mondom, mire ő feltűzi a haját, közben elismerően néz rám. (Valószínűleg azért, mert a szülei korosztályához tartozó "matuzsálemként" ilyen csinos darabbal ajándékozom meg…) Ám a következő percben visszaadja a csatot, zavartan rám nevet, majd csöndesen mondja: én kértem, hogy beszélgessünk apáról, mert megőrülök tőle, de azért jó elbújni a hajam mögé...
Tehát a hajdobálás rendületlenül tart, közben Orsiból – eleinte óvatosan, később gátlástalanul – dől a szó. – Apa elviseli anyát és a bátyámat, engem még szeret is, de ma már úgy látom, hogy önmagán kívül senki sem fontos neki – magyarázza dühösen. – Mert ő a világmindenség közepe! Mindenhez ért, mindenkiről ítéletet mond, mindenkit kioktat, ráadásul nemcsak sikeres ügyvédnek tartja magát, hanem szuper férfinak is. Aki valaha rengeteg sportolt, teniszezett, úszott és társastáncolt. Övé a világ! Közben nem veszi észre, hogy a nagyképű szövegeit rosszul viselik a fiúbarátaim, és bizony kiröhögi őt a huszonnégy éves bátyám a haverjaival együtt.
– Régóta ismerlek, és tudom, hogy korábban rajongtál az édesapádért, most valószínűleg csalódtál benne – mondom óvatosan.
– Igen, csalódtam, méghozzá idén augusztusban! – vágja rá Orsi. – Amikor a nagypapám öreg, balatonfüredi házában összejött az egész család, és mi, gyerekek meghívhattuk a barátainkat is, akik a nagy kertben felverték a sátraikat.
– Rendesek a szüleid. Valószínűleg nyugodtabb lett volna a nyaralásuk, ha kettesben töltik az idejüket a nagyapa házában – mondom komolyan, mire Orsi hosszan és rosszkedvűen teríti elém a balatoni tíz nap történetét. Ami az ő szemszögéből nézve azért sikerült rosszul, mert az apja folyamatosan "tette az agyát". Kora reggel ébresztette a sátorozó ifjúságot, a fiúkkal focizni és teniszezni akart, a lányoknak tanácsokat adott, hogy miként fogyhatnának. Orsi úgy látta, hogy az Ági nevű barátnőjére még "hajtott is". Az apa azt is kitalálta, hogy ne menjenek bulizni esténként, inkább maguk rendezzenek kerti bulikat.
– Ez nem volt rossz ötlet, hiszen a bátyámnak remek zenéi vannak, de én már az első este rosszul voltam attól, hogy apa még akkor is "főszerepelt", amikor táncoltunk. Felkért engem meg a barátnőimet – leggyakrabban Ágit –, és bemutatta, hogy milyen az igazi tánc. Szerinte mi csak rángatózunk… Én szívesen táncolok, de nem apával! Például van egy osztálytársam, a Robi, akinek nagyon tetszem. Ő is nekem. Mit tett apa ennek hatására? Állandóan kritizálta-gúnyolta Robit, aki egyébként rokonszenves volt anyunak.
– És édesanyád? – kérdezem, majd meglepődve látom, hogy a lány szeme bepárásodik. – Olyan volt szegény, mint egy csöndes rabszolga. Etetett minket, főzött ránk, és elsimította a konfliktusokat.
– Mit kellett volna tennie édesapádnak ahhoz, hogy elégedett legyél vele? – kérdezem, mire Orsi megtörli a szemét, összeszedi magát, és a gyerekes háborgást felnőtt töprengés váltja fel. – Én lettem volna a világ legboldogabb gyereke, ha apa nem velünk táncolgat, hanem anyával! Ha azt láttam volna, hogy ők jól érzik magukat együtt! Vagy, ha úgy viselkedett volna apa, mint a nagypapám.
– Ő hogy viselkedett?
– Ahogy a korosztályához illik. Nyugodt volt, kedves és bölcs. Mindenki rajongott érte. Megtanított minket tüzet rakni, bográcsban főzni, fát vágni, rőzsét gyűjteni, húst darabolni, egyszer még énekelt is velünk. Tündéri volt!
– Hány éves a nagypapád?
– Hetvenhat.
– És apád?
– Ötvenkettő.
– Talán azért viselkedett ilyen furcsán, mert még csak ötvenkettő. Nem találta a helyét-szerepét ennyi fiatal között...
– Csak ötvenkettő? – kerekedik nagyra Orsi szeme. – Ő már ötvenkettő! És egy idős férfi ne versenyezzen a fiatalokkal!
