Természetesen csak egyetlen kolléga figyelt fel a diszkrét tornagyakorlatokra, a nagyfőnök.
– Péterkém, ennyire unod a banánt? – kérdezte emelt hangon. –Mit mocorogsz és bámészkodsz összevissza? Azt vártam volna, hogy ötletek erdejével fogsz előállni, ehelyett azt látom rajtad, hogy fütyülsz a cég összes problémájára. Persze teheted, mert egy nyugdíjas nagyságos úr az orosz nyelvtudása védelmében azt gondolja, hogy mindent szabad. Ugye? – kiabálta vörösödő fejjel, miközben a többiek némán ültek, és örültek, hogy a nagyfőnök haragja már nem rájuk, hanem csak Péterre összpontosul.
– Rettenetesen éreztem magam, amikor téged is letolt. Legalább a korodat tisztelné, de nem! – mondta később az egyik kolléganője, de ez nem vigasztalta Pétert. Hallotta ő, hogy mindenki megkapta a magáét, hiszen a főnök szerint senki sem dolgozik, az összes kolléga lóg, és csak a fizetését akarja felvenni, miközben a vezérkar megfeszül, hogy több legyen a megrendelés, és az orosz piac is beinduljon végre.
– Hatvanöt éves vagyok, abba kellene hagynom a munkát, mert már nem bírom elviselni a megaláztatásokat – mondta csöndesen a kolléganőjének, aki tiltakozott.
– Ne beszélj ostobaságot! Itt mindenki angolos, mi lenne velünk a nyelvtudásod és a tapasztalatod nélkül?
– Legfeljebb felvesztek majd helyettem egy fiatalt. Senki sem pótolhatatlan – mondta rosszkedvűen, és e rosszkedv meg a zsibbadás vele maradt egész nap.
Hat óra körül ért haza, azonnal észrevette a fia autóját a háza előtt. Kinyitotta az ajtót, levette a kabátját, és megpróbált úgy tenni, mintha semmi gondja sem lenne. De nem volt jó színész. Amint a nappaliba lépett, a felesége ijedten nézett rá.
– Édesem, mi a baj? Olyan sápadt és szomorú vagy!
– Semmi gond, nehéz napom volt – ölelte meg az asszonyt, akit szeretett volna megkímélni a rosszkedvétől, ám amikor a fia felállt a számítógép mellől, hogy üdvözölje az apját, gondterhelten nézett rá.
– Azon tépelődtem, hogy nem dolgozom tovább nyugdíjasként, mert fáradt vagyok, mert semmire sem becsülnek, és már nagyon nehéz nekem – mondta a felnőtt gyerekének csöndesen, aki lelkesen bólogatott.
– Igazad van, apa, a mi cégünknél is látom, hogy nincs becsületük azoknak, akik koron túl dolgoznak. Úgy kezelik őket, mintha hülyegyerekek lennének, pedig némelyikük annyit tud, mint mi együtt, valamennyien. Szóval örülnék, ha így döntenél...
Itt tartott a szónoklatában a gyereke, amikor boldogan rontott be a kertből az ötéves unoka. – Szevasz papaaaaa! De jó, hogy hazaértél. Jössz velem focizni?
Péter ment. Lelkesen rúgta bőrt, közben elragadtatva figyelte, milyen ügyes a kicsi – te vagy a világ legjobb focistája, kiabálta többször –, majd a kisfiú a sokadik gól után titokzatos arccal lépett a nagyapjához.
– Papa, én nagyon szeretnék egy olyan stoplis cipőt, amilyen az igazi focistáknak van. De apa és anya azt mondta, hogy nincs szükségem rá, meg azt is mondták, hogy korai még, mert túl kicsi vagyok, és az nagyon drága. Te mit gondolsz?
– Azt szeretnéd, ha elmennénk egy sportboltba ketten, és én vennék neked egy stoplis cipőt. Ugye, ezért osztottad meg velem a titkodat? Az hiszem, lehet róla szó – felelte Péter nevetve.
– Papa, olyan nagyon szeretlek! – kiabálta gyerek boldogságtól ragyogva, miközben a nyakába ugrott.
– Érdekes, most egyáltalán nem zsibbad a karom, úgy látszik, az unokám stoplis cipője többet ér, mint egy zsák szívgyógyszer – gondolta Péter jókedvűen, majd a következő percben megcsörrent a mobilja. A főnök kereste, de a hangja egészen más volt, mint délelőtt. – Péterkém, óriási kérésem van! Most derült ki, hogy este lesz egy vacsora, ahol egy fontosnak tűnő orosz ügyfelet látunk vendégül. Csakhogy azt hallottam, nagyon gyengén beszél angolul, tehát szükségem lenne a segítségedre. Ugye, el tudsz jönni, és tolmácsolsz nekünk?
Hová és hányra? – kérdezte Péter, majd amikor elköszöntek, besietett a házba, a feleségéhez és a fiához.
– Édesem segíts! Kellene az öltönyöm, meg egy rendes ing, mert hivatalos vacsorára megyek nyolcra!
– De apa, épp most mondtad, hogy szíved szerint abbahagynád a munkát – nézett rá a fia csodálkozva.
– Beszél az ember összevissza – nevetett Péter. – Meggondoltam magam, hiszen sok dolgom van még. Például sürgősen vennem kell egy stoplis cipőt.
– Nem olyan fontos az – vélekedett a fia, de Péter egyre csak nevetett.
– De bizony fontos! Már hálából is meg kell vennem, hiszen épp most gyógyította meg a szemtelenkedő szívemet az unokám vágyott stoplisa – felelte, miközben megölelte a világ legjobb focistáját, majd besietett a hálószobába átöltözni. Hiszen egy idősödő úrnak elegánsan kell megjelennie egy üzleti vacsorán.
